– Hagyjál már, Anya! – hangzott el vasárnap reggel Maja szájából, amikor fél 10-kor kértem, hogy keljen fel.
– Jó, mindjárt! – Bogi kicsit udvariasabb volt, de hallottam a hangján, hogy neki sincs ínyére a dolog.
– Nem hiszem el, hogy eddig lustálkodnak, fetrengenek! – kontrázott rá a Sakálom.
– Na, gyere, te kedves Sakál, köszönöm, hogy figyelmeztettél, hogy valami nincs rendben NÁLAM.
Monológ következik:
– Mi is az én bajom pontosan? Mit is szeretnénk?
– Reggelizni.
– Miért is kellenek nekem ehhez a gyerekek?
– Hogy együtt reggelizzünk.
– Ezt mondtad nekik?
– Nem igazán, szó sem volt arról, hogy szeretnék velük együtt reggelizni.
– Tudod milyen szükségletnek a megoldási stratégiája az “együtt reggelizni”?
– Hát persze, a valahova tartozás, összetartozás megélése?
– Tudod, hogy ennek hány megoldási stratégiája van?
– Tudom, végtelen.
– Akkor tehát mi történt?
– Tőlük vártam, hogy kielégítsék a szükségleteimet.
– És ki felelős a te szükségleteid kielégítéséért?
– Természetesen én.
– Akkor hát? Hogyan tudod kielégíteni ezt a szükségletedet úgy, hogy a gyerekek se érezzék kényszernek, hogy fel “kell” kelni és anyával “kell” reggelizni?
– Hát, végül is az összetartozást Lackóval is meg tudom élni, sőt, ha jobban belegondolod, akár saját magammal is.
– És mi lesz a gyerekekkel?
– Mi lenne? Egész nap együtt leszünk, lesz bőven időm kapcsolódni velük.
Itt leesett a nagy kő és elkezdtem reggelit készíteni, teljesen elengedve a “keljetek fel”-t és szeretetteljes “pihenni hagyás” költözött a helyére. És mikor keltek fel a gyerekek? Kb. két perccel később megjelentek a konyhában, nyoma sem volt kényszernek és “kell”-nek. A reggelit együtt készítettük el és vidáman el is fogyasztottuk 🙂
Köszönöm a figyelmeztetést, drága Sakálom!