Múlt hét kedden Boginak eszébe jutott, hogy megsüti a hétvégén tanult csokitortát, hogy másnap tudjon vinni a Mamához. Első percben zsigeri tiltakozást éreztem. Biztosan ismeritek a tüneteit… Gyomor egy csomóban, homlok ráncol, és egy “jaj, ne már!” félmondat, többnyire magadban elmormolva.
Sakál komám rögtön a nyakamnak ugrott:
– Mikor sütne szegény gyerek, ha az iskolaszünetben sem engeded meg neki??? Szenya-anya vagy!
Na, gondoltam, ennek a fele sem tréfa, mi rejlik a zsigeri tiltakozás alatt? Aha. Tele van a hűtő a húsvéti sütikkel (emlékeztetőül: húsvét hétfő másnapja volt), ráadásul a Mamáék nem ehetnek cukros sütiket, Bogi pedig nem szeret mást használni a sütésnél, így valószínűleg ennek is nálunk marad a nagy része…
Ugyanakkor sakál komám betalált, felháborodás jogos, a lánygyermek cukrásznak készül, fontos neki a gyakorlóterep 🙂 Tisztánlátásom megvolt, nincs mese, ha sütni szeretne, süssön (én majd “feláldozom magam” és befalom:), viszont a kezdeti “zsigeri tiltakozás” okát neki is feltártam.
– Bogikám, tele van a hűtő a húsvéti maradék sütikkel, nem szeretném kidobni őket, inkább előbb az fogyjon el. Ráadásul a Mamáék a cukrosat nem is ehetik, az is nálunk marad majd… (Itt következett volna a kérés, de arra már nem jutott idő…)
– Jó, akkor majd máskor sütök!
Azt hittem, rosszul hallok. Aztán leesett a tantusz. Nekem megvolt a tisztánlátás és az elfogadása annak is, ha a (ki nem mondott) kérésemre nemet mond, ő pedig megértett engem. Felemelő volt!
