– De Anya, nagyon fááááradt vagyok, nem bííííírok már menni! – hallom Ábel panaszos nyöszörgését a hátam mögül, miközben Szonjával a karomban igyekszem az iskola felé, ahova Beniért jöttünk.
– Kincsem, gyere, kérlek, nem szeretnék későn odaérni.
– De nem érted, hogy nem tudoooook menni? Vigyél!!!
– Manó, nem bírlak téged is vinni meg Szonját is. Nagyon nehéz is vagy már. Próbálj, kérlek, a saját lábadon jönni.
– Nem meeeegy!
– Jöhetsz lassan is. Vagy várok egy picit, amíg kipihened magad, aztán indulunk tovább.
– Lassan se tudok menni! És kipihenni se tudom magam! Csak az jó, ha viszel! – mondja és leül a földre.
Szuper, akkor most itt dekkoljunk az utca közepén, Beni meg a portán várjon ránk ki tudja meddig???
Egy pillanatra megállok, magamba nézek. Mit is szeretnék? Kifejeztem már felé? Igen. Rendben vagyok annyira, hogy tudok most empatizálni vele? Igen. Akkor hajrá!
– Figyelj csak, kincsem. Mondd csak, mitől vagy annyira fáradt? – kérdezem és a kezemet nyújtom felé.
– Attól, hogy keveset aludtam az oviban! – mondja és szép lassan feláll.
– Kevesebbet, mint máskor? Vagy ugyanannyit, csak most valahogy kevésnek érezted? – érdeklődöm tovább, miközben néhány lépést teszünk az iskola felé.
– Ugyanannyit, csak ez is kevés volt. Mert már reggel is nagyon álmos voltam.
– Úgy gondolod, nem aludtad ki magad múlt éjszaka? Ezért vagy most ilyen fáradt?
– Igen.
– Vagyis nem is a lábaid fáradtak el igazán, hanem az egész tested csupa-csupa álmosság?
– Igen.
És miközben így beszélgetünk, szép lassan odaérünk az iskolához. Sétálva. Úgy látszik, nem csak a fáradtság volt az oka annak, hogy nem jött. Egy kis odafigyelésre, meghallgatásra legalább ugyanekkora szüksége volt.
