– Anya, köszönöm, hogy rámparancsoltál, hogy menjek edzésre! – mondta Maja vigyorogva edzés után, amikor hazaért.
Ilyen bókot is régen kaptam 🙂 Enyhe értetlenség ült ki az arcomra…
Hosszú kihagyás után ma ment először edzésre. Már nagyon hiányzott neki a tánc, azonban, amikor megtudta, hogy a csapata egy másik csapattal közösen edz ezen a napon, nem igazán akart menni.
Tiltakozása cseppet sem volt erőteljes, inkább olyan volt, mint akinek egy kis bátorításra van szüksége. Tudjátok, mint ahogyan a kisgyerekek hátranéznek egy kis biztatásért, mikor épp csak megtanultak járni és a néhány lépésnél kicsit messzebb lévő célpontot szemelték ki maguknak… Vettem a lapot:
– Na, szedd a cókmókodat, indulás! – a hangsúlyomban egyszerre volt jelen a tréfa, játékosság és a határozottság. (Gondoltam, azt hall majd ki belőle, amit szeretne…)
Maja “engedelmeskedett a parancsnak” és vidáman elindult…
Úgy látszik, éppen a határozottságból származó biztonságra volt szüksége…
