– Használj szalvétát! – mondja az unokanővér az ünnepi vacsora alatt.
– Ne felejtsd el megköszönni az ajándékot! – figyelmeztet a nagypapa, mikor kibontottátok az ajándékot.
– Ne szaladgálj! – kéri a sógor, a fogócska legizgalmasabb részénél.
– Halkítsd le! – hangzik el a szomszéd néni szájából, aki épp csak beugrott egy kis süteménnyel.
– Vegyél sapkát! – kéri a dédi, amikor hazaindultok.
A karácsonyi családlátogatások alatt a meghitt pillanatok megélésével együtt a gyerekeknek szánt kérések, jóindulatú figyelmeztetések száma is megsokszorozódik időnként.
Ti is tapasztaltátok? (Kevésbé empatikus pillanataimban bizony ott motoszkál a gondolat a fejemben, „de hiszen van annak a gyereknek apja, anyja, akik történetesen, ha nem szólnak a gyermeknek, tökéletesen elvannak azzal, hogy nem törli le minden falat után a száját a szalvétával, kipróbálja a játékot, mielőtt megköszönné, kergeti az uncsitesót a nappaliban, hangosan hallgatja a zenét és nem veszi fel a sapkát, amikor kimegy…” )
Empatikus pillanataimban (szerencsére ezekből van jóval-jóval több) megtippelem a szükségleteket ezek mögött a mondatok mögött…
Az unokanővér gondoskodást szeretne adni?
A nagypapa szeretné megélni a kölcsönös tiszteletet?
A sógor nyugalmat szeretne?
A szomszéd néni vajon kapcsolódásra vágyik?
A dédinek fontos az egészség?
És bizony, időnként fülön csipem magamban a „megfelelni akarást” az unokanővérnek, a nagypapának, a sógornak, a szomszéd néninek és a dédinek…
Ez jó kis apropónak bizonyul, hogy megnézzem, vajon a „meg akarok felelni…” mögött az adott helyzetben vajon milyen szükségletem húzódik meg?
Megélni a valahová tartozást?
Kölcsönös tisztelet?
Egyszerűség?
Béke?
Harmónia?
Elfogadás?
Ezek jó kis apropónak bizonyultak, hogy egy kicsit magamba nézzek és hálás legyek az unokanővérnek, a nagypapának, a sógornak, a szomszéd néninek és a dédinek, hogy alkalmat teremtettek erre 🙂
