Ülök az irodában, csörög a telefonom. Maja hív.
– Szia, Édesem!
Nem vette észre rögtön, hogy felvettem, a háttérben hallom, hogy a barátnőjével valami felsőről beszél. (Ne már! Megint felsőt akar venni magának? Vagyis, hogy én vegyek neki? … Már tele van a szekrénye ruhákkal…. Én most nem szeretnék ruhát venni neki… – cikáznak át villámgyorsan az agyamon…)
– Halló, Halló Anya!
– Szia, itt vagyok! (A szívem hevesebben ver, már mély lélegzetvételekkel készülök a nemet mondásra….)
– Csak úgy felhívtalak, mert te is mindig fel szoktál engem hívni. Gondoltam, most én hívlak Téged!
(Mi van? Maja épp a barátnőjével van, egy közös barátnőjükhöz igyekeznek és felhív engem? A boldogságtól majd kiugrott a szívem! Való igaz, hogy mivel reggel, mikor munkába indulok, ő még alszik, 11 óra körül fel szoktam hívni, hogy aludt, mit tervez aznapra, stb. Rendszerint (rendeltetésszerűen működő kamaszhoz méltó módon:) még ágyban van és 5-10 mp. alatt “leráz”.)
– Tényleg?! Úristen, Maja, ez nagyon-nagyon jólesik.
Libabőrös vagyok, táncol a lelkem, napom bearanyozva 🙂
Kedélyesen elbeszélgetünk róla hogy aludtak, hogy vannak, merre járnak. Mikor megjön a HÉV elköszön és megy tovább a maga útjára… Én nem megyek… Én gondolatban szökdelek, ugrálok, hip-hip-hurrázok és világgá kürtölném:
– A KAMASZGYEREKEK IGENIS IMÁDNIVALÓAK!
