Múlt héten EMK-s találkozón voltam. Sokat beszélgettünk és az egyik téma az EMK negyedik lépése, a kérés volt. Pontosabban az, hogy az EMK szerint a kérés tulajdonképpen ajándék a másiknak. Ha kérek tőle valamit, akkor megajándékozom őt azzal, hogy hozzájáruljon a jólétemhez. Az egyik résztvevő elmesélte, hogy neki mennyire nehéz volt ezt a gondolatot megemésztenie, amikor először hallotta, túlzásnak tartotta. Utána arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz úgy segíteni a másiknak, ha nem tudjuk, hogy mit is szeretne, mert nem kér tőlünk. A Mikulásnak is könnyebb, ha nem kell találgatnia, hogy mire vágynak a gyerekek, hanem levélben megírják neki.

Pár nappal később én is megtapasztaltam, hogy a kérés mekkora ajándék tud lenni.
Ábellel jöttünk haza az oviból autóval. Morgós volt, rugdosott, ütögetett, látszott, hogy valami nagyon nem OK. Kérdeztem, mi a baj, mit szeretne, próbáltam empatikusan figyelni, hallgatni, visszajelezni neki. Hiába, nem szólt egyetlen szót sem, csak morgott tovább. Próbáltam kicsit viccelődni, játszani, énekelni neki. Próbáltam megölelni. Mi sem változott. Mondtam neki, hogy nagyon szeretnék segíteni, de kérem, hogy adjon nekem valami támpontot, hogy hogyan segíthetnék, mitől érezné jól magát. Morgós csönd továbbra is.

Végül annyit mondott:
– Duda.

Ó, most már értem! A nagynénit vártuk látogatóba, és azt hittük, akkor érünk majd haza az oviból, amikor a nagynéni is épp megérkezik és a kapuban találkozunk majd vele. Ábel ilyenkor szereti megnyomni az autó dudáját, hogy játékból egy kicsit megijessze őt. Ezt tervezte most is, a nagynéni azonban ezúttal kicsit később érkezett, mi pedig már szálltunk ki az autóból.

– Ó, szóval szerettél volna rádudálni, amikor hazaérkezünk? Ez a baj?
– Igen!
– Derítsük ki, vajon hol lehet, szerintem hamarosan itt kell lennie. Fel is hívhatom, hogy merre jár.

Ábel végre előmászott a hátsó ülésről, kiment a kapuhoz, kinézett az utcára és felkiáltott:
– Nem kell felhívnod! Már jön is, látom!
– Szuper, akkor csak megvárjuk, amíg ideér, aztán dudálsz egyet, jó?
– Jó! – mondta lelkesen, mosolygósan. A morgását, mintha elfújta volna a szél.

Ezúttal nagyon könnyű volt örömet szerezni neki. De csak akkor, amikor már tudtam, hogy mit szeretne. Amikor már megajándékozott a lehetőséggel. 🙂