Emlékeztek a múltkori autós posztomra, amikor azon vitatkozott össze Beni és Szonja, hogy melyikük kapcsolja be a zenét az autóban? Amikor azt a vitát lerendeztük, már jött is a következő: Mit hallgassunk?

– Miért mindig CD-t hallgatunk? Most rádió legyen! – kezdte el a vitát Beni.
– Nem rádió, CD! – kiabált vissza Szonja.

Az ilyen viták mindennaposak. Amikor van 5 percünk, akkor igyekszünk megkeresni ezekre a mindenkinek megfelelő megoldást. Szeretném, ha az válna természetessé nekik, hogy egy konfliktus addig nincs megoldva, amíg valaki rosszul érzi magát.

– OK, gyerekek, akkor jöhetnek az ötletek, mit csináljunk, ami mindenkinek jó? – kérdezem tőlük.

Hallgatás. Ilyen gyorsan még nem megy az átállás a támadásból az empátiára. Nem baj, szép lassan azért kinyílnak egymás felé, addig pedig ötletelek én.

– Mit szóltok ahhoz, hogy kb. félúton, amikor az utcánkhoz érünk, akkor váltunk rádióról CD-re?
– Nem jó, az túl rövid idő! – kiáltja egyszerre Beni és Ábel is, aki közben szintén beszállt a vitába a rádió-pártiakat erősítve. 🙂
– OK. Akkor hallgassunk mindannyian CD-t, de olyan számot, amit mindannyian szerettek? – vetek föl valami mást.
– Nem jó, én már mindet unom! – ellenkezik Beni.
– Hm… esetleg… öööö… mi lenne, ha semmit sem hallgatnánk? Ez lenne a legegyszerűbb! – mondom és nagyon örülök az ötletemnek, bár sejtem, hogy ezt élből elutasítja majd mindegyik. 🙂
– Nem jóóó! – mondják kórusban.
– OK, ezt csak viccből mondtam. No, akkor még egy ötlet: hazáig rádió, amikor megérkezünk a kapu elé, akkor a kapunyitás-beparkolás-kicuccolás-kiszállás idejére pedig CD-n Szonja kedvenc számai. Úgyis mindig Szonja száll ki utolsónak az autóból.
– Nekem rendben – mondja mindkét fiú.
– Szonjus, neked jó így? Parkolásnál te választasz zenét a CD-ről.
– Jó!

Újra és újra ugyanaz a forgatókönyv. De legtöbbször működik. Kisebb viták esetén általában elég pár perc ahhoz, hogy megtaláljuk a mindenkinek megfelelő megoldást. Végül minden gyerek jól érzi magát, hogy őrá is odafigyeltek, én meg annak örülök, hogy kinyílnak egymás felé, fejlődik az empátiájuk. Úgy tűnhet, egy ilyen vitában én végtelenül rugalmas vagyok, mert (amikor van erre időnk) hagyom őket, hogy bármilyen ötletet megvétózzanak. Azért ez nem így van. Az erő alapján történő döntést én vétózom meg, akkor is, ha néha már unják az egyezkedést. Nekem legtöbbször nem fontos, hogy mi lesz a konkrét megoldás, az viszont nagyon is, hogy legyen köztünk párbeszéd.