A minap azon gondolkodtam, hogy a szükségleteink mennyire időt állóak, gyakorlatilag megszületésünktől kezdve egészen a halálos ágyunkig ugyanazokkal a szükségletekkel találkozunk, hol egyik erősebb, hol másik, de a szükségletek szükségletek maradnak.
No és a megoldási stratégiák, amiket a szükségleteink kielégítésére választunk? Azok folyamatosan változnak, mondhatnánk úgy is, hogy velünk “öregszenek”.
Nézzük például a gondoskodás szükségletet!
Mikor megszülettek a gyerekek, szinte az egész Anyaságom a gondoskodás szükségletem megélésére irányult, legyen szó fürdetésről, szoptatásról, altatásról, sétáról. Mennyire sok megoldási stratégiám volt a szükségletem kielégítésére!
Ahogy cseperedtek, nőttek, úgy változott a gondoskodásom módja is. Velem öregedett, vagy hogy is mondjam 🙂
Bogi 12, Maja 14 éves múlt és bár képesek maguknak szendvicset gyártani, hogy legyen mit enniük a suliban, én mégis minden reggel korábban kelek, hogy elkészítsem nekik a tízórai szendvicset/salátát (időnként mindkettőt:), amit esznek majd a suliban. Önfeláldozás? Kényeztetés? Önállótlanságra nevelés? Egyáltalán nem! Nekem egy lehetőség, hogy gondoskodjak róluk! Most már én sem igényelem, hogy napi 24 órás szolgálatban legyek és valószínűleg ők is igen furán néznének rám, ha ezt tapasztalnák (és azt hiszem, ez még enyhe kifejezés:). A korábbiakhoz képest igen drasztikusan csökkent az a tér, ahol elfogadják a gondoskodásomat.
A reggeli- és tízórai készítést még örömmel veszik, én pedig örömmel és lelkesedéssel, szeretettel tudom nekik azt elkészíteni, ebben is kielégül a gondoskodást adni szükségletem.