– Gyere biciklivel! – javasolta Lackó, amikor elindultunk a nyaralótól fürdeni a Balatonba. A tó nagyjából 10 perc sétára van, ami kerékpárral lényegesen rövidebb idő alatt megtehető. Ez ugyebár nem utolsó szempont a kánikulában…
– Nem. Gyalog akarok menni – jelentettem kihatározottan. – Nem jössz te is sétálva?
– Én biciklivel szeretnék – tartotta magát Lackó az eredeti elképzeléséhez. – Gyere te is azzal!
– Nem, én sétálok – húztam fel kissé az orromat, elfelejtve a magammal és Lackóval való kapcsolódás minden formáját.
– Oké – mondta Lackó és felült a biciklire.
(Na jó, ő lemegy biciklivel, mire leérek, épp befejezi a fürdést. Már nincs is kedvem menni…. Semmi értelme egyedül lesétálni, már nincs is olyan nagy meleg, hogy elengedhetetlen fürdési ingerenciám legyen… Nem igaz, hogy a kedvemért nem tud lesétálni… – puffogtam magamban, teljesen elengedve zsiráf-mivoltom minden formáját.)
Dacos kisgyerek módjára léptem át a kerítés vonalát, Lackó felpattant a biciklire és tekert. Mellettem. Csigalassúsággal. Követve az én tempómat. Huh, gondoltam, itt bizony született egy mindenki szükségleteit kielégítő megoldás. Ő sportol, én sétálok, megélhetjük az együttlétet, a kapcsolódást is…
Egy darabig nem szóltam hozzá, hagytam magam főni a saját levemben… Egy idő után kezdett melegem lenni… hm… mégiscsak jól fog esni a fürdés… 100 m után kifejezetten majd’ megsültem. Újabb 100 méter. Megtörtem a csendet:
– Öööö, azt hiszem, mégiscsak jobb lett biciklivel jönni – vigyorogtam Lackóra. Megtört (stílszerűen: megolvadt) a jég közöttünk.
A jég, amit ebben a melegben pillanatok alatt felépítettem magamban azzal, hogy eszembe sem jutott sem Lackóval, sem saját magammal kapcsolódni. Még jó, hogy Lackónak igen 🙂 ?
