– Enyém! – szokta mondani haragosan Szonja, amikor valaki olyasmihez nyúl, ami az övé vagy éppen nála van, vagy őt is érdekli. Akkor is mondja, ha valaki enni szeretne abból, amiből ő is eszik, meg akkor is, ha valaki csak megnézni szeretné, ami a kezében volt az imént.
Az alig kétéves Szonjám ugyanis nem szereti, ha valaki nélküle dönt az ő dolgairól.
De abban a pillanatban, hogy az ő véleményét is megkérdezem erről, mondjuk így:
– Szonja, vehetek egyet a sült krumplidból?
– Szonja, megmutatod a kislánynak a biciklidet?
– Szonja, odaadnád egy kicsit a kisfiúnak az öntözőkannádat?
…nos, ilyenkor máris széles mosollyal, lelkesen nyújtja, adja, mutatja. Nem mindig persze, de a legtöbb esetben. Hiszen nemcsak kívülről tűnik egész másmilyennek, ha megkérdezem őt, mintha csak úgy elveszem (vagy valaki más elveszi). Szonja nyilván azt is érzékeli, hogy van-e benne bizalmam, el tudom-e fogadni az ő saját döntését. A bizalmam pedig lelkessé és együttműködővé teszi!
