Tegnap Maja elindult fürdeni, egyszercsak egy nagy ordítást, majd keserves sírást hallottunk. Fejvesztve szaladtunk a hang irányába, Maja a hálószobánkban összegörnyedve sírt, becsípte 3 ujját a szekrényajtóval, ahogy törölközőt akart elővenni. Uzsgyi a fürdőszobába, hidegvíz a szerencsétlenül járt ujjakra.
Bogi a hátunk mögött állva megjegyezte, hogy neki is fájt a hasa délután. Szó nélkül hagytam (és persze előjöttek a kritikus gondolatok: – miért nem tudja ő is ápolni, miért kell neki rákontráznia, stb.), az ijedtség még nem hagyott alább, ápoltam Maját.
Bogi újra: – A múltkor én is nagyon beütöttem magam. – itt már szöget ütött a mondata a fejemben, kicsit empatikusabbá kezdtem válni.
Maja elment fürdeni, még mindig sajgó praclikkal, én kerestem Bogit. A szobában ült, láttam rajta, hogy majd megpukkad mérgében. Próbáltam megölelni, nem hagyta magát, kifakadt:
– Persze, mert amikor én leestem a bicikliről és nagyon bedagadt a térdem, Apa oda se jött hozzám. Le se tojt, hogy mi van velem!

cry-1636046_960_720
Erre Lackó is odajött, Bogi nem akart vele beszélni, de nekem megengedte, hogy elmondjam, mi miatt dühös. Kiderült, hogy az ominózus eset 3 éve (!) történt és mindkettőjüknek egészen más emlékei vannak róla! (nekem semmilyen, egyszerűen nem emlékszem)
Pár perces kis beszélgetés kerekedett, láthatólag megnyugodtak a kedélyek. Végiggondolva az estét, arra jutottam, hogy Bogi is megijedt, nagyon aggódott Majáért, csak hirtelen nem tudott vele mit kezdeni. Ő is szeretett volna figyelmet kapni, arra az aggodalmára, amit ő érez Majáért. Elkeseredett figyelem-éhségében nem volt más eszköze, mint a saját múltbéli sérülését felhozni, látva, hogy Maja a sérüléssel figyelmet kapott. Legközelebb igyekszem már az első mondatánál venni a lapot és empatizálni az ő ijedtségével, aggodalmával.