– Bogikám, édesem, gyere, segíts nekem egy kicsit. – kértem egyik délután Bogit.
Éppen olvasott, sejtettem, hogy nem könnyen hagyja ott a könyvét.
– Anya, nem szeretnék, éppen olvasok. Talán később.
Hm… Talán később – én ezzel még akár rendben is lehettem volna, hiszen a mosogatógép kipakolása nem annyira égető feladat. Valamiért mégsem simultak el lelkem hullámai.
Ha később jön ki Bogi, addigra én befejezem a főzést, vagyis végeztem a konyhai feladataimmal. Éreztem, hogy itt van a kutya elásva. Rájöttem, hogy nem ástam elég mélyre magamban, amikor azt hittem, együttműködésre, támogatásra van szükségem. A legmélyebb szükségletem az összetartozás volt abban a pillanatban.
– Bogi, igazából nekem most nem is a segítség a fontos, csak nagyon szeretnék veled lenni. Hogy vagy azzal, hogy kiülsz hozzám a konyhába, míg én befejezem a főzést és kipakolom a mosogatógépet?
– Ezt az oldalt még elolvasom és megyek.
Oh, micsoda megkönnyebbülés! Még jó, hogy a mélyére ástam a szükségleteimnek!
Hab a tortán: ha már kijött hozzám, naná, hogy a konyhai munkálatokba is besegített! 🙂
