– Manók, gyertek rendet rakni! Hadd ne én rakjam el az összes játékot!
Csönd. A fiúk legóznak tovább, mintha meg se hallották volna, amit mondtam.
– Hahó! Gyerekek! Nagyon sok a játék, segítsetek egy kicsit!
Semmi válasz. Nem hiszem, hogy nem hallják. Inkább csak nem akarják hallani.
Odaülök melléjük, egészen közel.
– Gyerekek, egy picit rám figyelnétek?
Most először néznek rám.
– Szeretném, ha kicsit nagyobb rend lenne a szobában és ehhez segítségre van szükségem. Megtennétek, hogy három-három játékot visszatesztek a helyére?
– Jól van – mondja Beni és leteszi a legót a kezéből. – Én mondjuk elrakom a könyveket, az építőkockát, meg a playmobilt.
– Köszönöm!
– Én pedig ezt a három legókockát – mondja Ábel.
– Ne három darab, hanem három fajta játékot rakjál el – fordul hozzá Beni.
Visszateszik a kiválasztott játékokat a polcra, majd amikor megvolt a három, újra leülnek a legóhoz. Én pakolok tovább és közben azon morfondírozok, hogy már önmagában az, hogy konkrétabbá tettem a kérésemet, milyen sokat lendített az együttműködési kedvükön. Igaz, ha belegondolok, nincs ebben semmi meglepő: én is sokkal szívesebben nézek szembe a könyvekkel és az építőkockákkal, amiket pár perc alatt el lehet rakni, mint egy megfoghatatlan rendetlenséghalmazzal, amivel ki tudja, hogy mikor végzek.
Az már csak hab a tortán, hogy Ábel nemsokára újra feláll, közli, hogy ő most kukásautó, aki begyűjti a szemetet, és szedegetni kezdi a még földön heverő apróbb játékokat…
