Tegnap Maja 3/4 8 körül ért haza az úszásból, Lackó is pár perccel előtte érte haza.
– Maja, gyere vacsorázni!
– Telefonálok.
– Majd visszahívod, kérlek, gyere ki!
– De Anya, már tegnap sem tudtunk beszélni és Boti csak 9-ig ér rá. (Boti: Máltán élő barátunk kamasz fia, néhány éve náluk nyaraltunk, a gyerekek azóta (is) nagyon jóban vannak.)
– Gyere légyszi, egy kis időt ránk is szánj!
– Majd 9 után jövök!
Gyors számvetés: először is igen, szeretném megadni Majának a szabadságot és lehetőséget, hogy kapcsolódjon a barátaihoz. Teljesen rendben lennék a 9 óra utáni együttlétünkkel, Bogi azonban 9-kor fekszik, és nagyon hiányolja Maja társaságát. Most légy okos, Domonkos! 🙂
Hirtelen ötlettől vezérelve:
– Gyere, hozd Botit is!
– Tényleg? Oké! – és hozta a telefonját, benne videóhívásban Botival…
– Hoztam még egy vacsorapartnert! – léptem be vigyorogva Majával a nappaliba.
A többiek is örültek a nem várt vendégnek, így Boti fő helyet kapott a könyvespolcon.
Oldott hangulatban vacsoráztunk, közben jót beszélgettünk vele is, egymással is.
Hát, ilyen remek megoldások is születhetnek abból, ha nem két kis kecske feszül egymásnak a hídon, hanem a feltárt szükségleteknek köszönhetően rugalmasak tudunk maradni! Szeretlek, EMK!