– Anya, hagyj békén! – kiabál Beni.
– Manókám, hat versszakot kell péntekre tudni, ennyit nem lehet utolsó este megtanulni, kezdjük el most, még van öt napunk!
– Hagyjál!!!
Hát, ami azt illeti, nekem sem kellemes állandóan ilyesmivel nyaggatni őt. De még csak másodikos és az a gyanúm, hogy ha teljesen rá hagynám, akkor utolsó este jutna eszébe, hogy belekezdjen a verstanulásba, ettől a stressztől pedig őt is és magamat is szeretném megkímélni. Másfelől nagyon szeretném, hogy az iskola az ő dolga, az ő felelőssége legyen, amiben természetesen támogatom őt, ha segítségre van szüksége, de csak az ő egyetértésével.
Ahhoz persze, hogy magára tudja venni a felelősséget, nem árt, ha tud célokat kitűzni, napokra előre látni, megtervezni a célhoz vezető utat, majd végig is menni rajta. Egyedül, vagy ha szükséges, más segítségét kérve. Nos, hát, itt a kiváló alkalom, hogy ezt begyakoroljuk.
Nagy papírlapot veszek elő és táblázatot rajzolok. A sorok a határidőig hátralevő napok. Arra kérem, hogy mindegyik nap mellé írja oda, hogy melyik versszakot szeretné megtanulni. OK, ennyit azért megtesz. Én pedig nem is kérek tőle mást. Úgy tekintem, hogy innentől a feladatot átadtam. Nem célom ugyanis, hogy feltétlenül tudja a verset, azt viszont nagyon szeretném, hogy tudatosan döntsön arról, hogy megtanulja-e és ha igen, hogyan és mikor.
Megnézi a táblázatot, átgondolja, kitölti. Meglepetésemre még két tartaléknapot is hagy a végén csak az ismétlésre.
– Beni, szeretnéd, hogy kitűzzük a falra ezt a tervet emlékeztetőnek?
– Igen.
Kitűzzük.
A falon a terv. Beni lelkes, betartja, néha még túl is haladja az előre betervezett adagot. Láthatóan magának érzi a feladatot. Én csak annyit kérdezek tőle időnként, hogy igényli-e aznap a segítségemet a verstanuláshoz.
Napról-napra egyre jobban megy neki a vers. De ami legalább ilyen fontos: egyre jobban kezd ráérezni arra, milyen az, amikor saját magunk vállaljuk a felelősséget a saját dolgainkért.