A gyerekeim apja szerint a január a legborzasztóbb hónap az évben. Sötét, hideg, ráadásul nincs is már mit várni, hiszen túl vagyunk az ünnepeken. Hosszú, unalmas, az ember csak túl akar lenni rajta.
Én egész máshogy látom, január elején szinte újjászületek. Bár hideg van, egyre világosabbak a nappalok, minden nappal egyre közelebb a tavasz! Meg aztán a szabadság. Az eddigi, csak az ünnepekre való készülődés helyett a legkülönfélébb dolgok töltik ki a gondolataimat, új terveket szövök, új dolgokba vágok, tele vagyok ötlettel, lendülettel, pezsgéssel. Végre nekilátok az ünnepek miatt halogatott dolgaimnak, kedvem támad alaposan rendbe tenni magam és a környezetem. Imádom!
No mármost. Kinek van itt igaza? Ezen hosszan elvitatkozhatnánk. Van értelme? Nincs. Ő máshogy éli meg, mint én. Én mást kapok ettől az időszaktól, mint ő. Más a fontos, máshol vannak a hangsúlyok. Ezen nem fogunk összeveszni. Többet számít a kapcsolatunk, mint hogy ebben az egyszerű kérdésben történetesen ugyanazt gondoljuk.
Egyszerű ügy. No és amikor Beni és Ábel másképp élik meg a nappali állapotát, mint én? Szerintem sokszor káosz uralkodik, amikor számukra mindez a játékok paradicsoma… És amikor Szonjának többet ad a falra firkálás, a kanapéra maszatolás, mint amit (finoman szólva) én kaphatok ugyanettől? Tudom-e ezt is úgy látni, hogy máshol vannak a hangsúlyok? Hogy mindenkinek más a fontos?
Próbálom. De félreértés ne essék: nem elfogadni akarom azt, amit nem tudok elfogadni, ez erőszak lenne önmagam ellen. Egyszerűen csak megérteni próbálom, hogy nem mindenki az én szememmel nézi a világot. Szeretném, ha lenne egy közös pont, ahol értjük egymást, ahonnan továbbindulhatunk oda, ahol neki is és nekem is jó. De a „kinek van igaza” játszmába ugyanúgy nem érdemes belemenni. Legalábbis ha a kapcsolatunknak jót akarunk.
