Anyukámnak meséltem a minap, hogy milyen nehezen indult a reggel. Szonja korán ébredt, még álmos-nyűgös volt, de visszaaltatni már nem tudtam, nehezen engedte magát átpelenkázni is, noha a pelenka tartalma már a ruhára, takaróra is megindult. Benivel is vitatkoztunk egy sort, nem akart orvoshoz menni, ahova másnap délutánra időpontunk volt. Ábel lassan ette a reggelijét, miközben én azon izgultam, hogy időben el tudunk-e indulni az oviba, főleg, mivel utána máshová is mentem volna még. Nehéz volt, sokat vitáztam velük, elvesztettem a türelmemet…

– Hm, pedig épp a napokban olvastam a facebook oldalatokon, hogy ne kiabáljunk a gyerekekkel – csodálkozott Anyukám.
– Hát, igen. Egyet is értek ezzel, természetesen. Csak hát egy dolog elméletben egyetérteni és egészen más folyamatosan képesnek is lenni rá. Megtanulni azt a tudatosságot, azt az önkontrollt, amivel a gyakorlatban is nyugodt tudok maradni a legfeszülebb helyzetekben is – válaszoltam neki. – Szerencsére azért egyre jobban megy, az ingerküszöböm egyre magasabb. 🙂

Nagyon szeretek gyereknevelési könyveket, cikkeket olvasni. Mert nagyon fontosnak tartom, hogy szülőként tudatában legyünk, hogy a viselkedésünk, egyes reakcióink milyen hatással vannak a gyerekeinkre és a gyerekeinkkel való kapcsolatunkra. De egy kicsit féloldalasnak találok minden olyan írást, ami nem tér ki arra, hogy hogyan válhatunk olyan szülővé, aki ezt nem csak elméletben érti meg és fogadja el, hanem alkalmazni is tudja. Mert meggyőződésem, hogy nagyon sok szülő nem azért kiabál a gyerekével, mert azt gondolja, hogy ez jó. Érti, tudja, elhatározta, hogy nem akar kiabálni. Mégis sokszor kiabál. Mert ez egyáltalán nem csak belátás és döntés kérdése. A változás nem megy egyik napról a másikra, és arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy mégis hogyan is kellene nekiállnunk az úgynevezett „nemkiabálásnak”. És ha egy könyv, cikk csak annyit mond, hogy „ne kiabálj”, azzal akár még plusz frusztrációt is helyezhet a szülőre, aki tudja, próbálja, de gyakran mégse sikerül neki.

A dolog ugyanis nem ott kezdődik, hogy ne kiabáljak vele. A dolog itt kezdődik, bennem. Ott, hogy ne jöjjek ki a béketűrésemből. Képes legyek feszült helyzetekben is kapcsolódni önmagammal, tisztán látni, hogy nekem most mi a fontos, és ennek megfelelően cselekedni, higgadtan. Nagyon könnyen lehet, hogy ha higgadt maradok, akkor fogunk olyan megoldást találni – igen, még indulás előtt két perccel is! – ami mindkettőnknek megfelel. De ha nem találunk, akkor is sokkal empatikusabb tudok maradni, és nem is fogok kiabálni, mert képes leszek a saját céljaim szerint cselekedni.

Na, ez már valami olyasmi, amit gyakorolni lehet! A tudatosságot. A magunkkal való kapcsolódást. Ez már elindíthat minket az úton.