Ritkán alkalmazom élesben az EMK klasszikus formáját, mind a négy lépést hangosan kimondva. Sok helyzetben nekem természetesebb, ha csak ráhangolódom a másikra vagy kifejezem a saját szükségleteimet stb. De a minap úgy gondoltam, kipróbálom, mi történik, ha a „tankönyvi” EMK-t vetem be otthon.
– Ábel, kérem a felmosót.
– De Anya, még nem fejeztem be.
– Örülök, hogy segítesz a felmosásban, de már régóta csinálod, kérlek, most már add ide, hogy én is felmoshassam a szobát.
– Mindjááárt!
– Ábel! Szeretném felmosni a szobának azokat a részeit is, amiket te kihagytál. Sietni szeretnék, hogy kész legyek vele, mielőtt felébred a húgod.
– Neeeem!
…
– Ábel, figyelj csak rám, szívem. Amikor nem adod ide a felmosót, szomorú vagyok, mert tisztaságot szeretnék. Megtennéd, hogy ideadod?
– Tessék, Anya.
– Hoppá! – gondoltam magamban – Marshall bácsi tényleg tud valamit…
Persze nem gondolom, hogy Ábelt a négy lépés tankönyvi formája hatotta volna meg, inkább a szándékaim megváltozását érzékelte. Azt, hogy most már nem követelek, hanem kérek. És hogy nem őt hibáztatom, egyszerűen csak szomorú vagyok. A szándékaim viszont azért változtak meg, mert úgy döntöttem, egy kicsit most inkább belülre figyelek, nem pedig arra, hogy megnyerjem a vitát.
