A tudat, hogy a munkámnak van értelme. Talán ez hiányzik legjobban, amikor percekkel a rendrakás után azt látom, hogy a játékok újra szanaszét hevernek a földön. Meg persze együttműködés, megértés, kölcsönös tisztelet, közös értékrend, ezekre is vágyom. Na, erre kiderül, hogy a gyerekeim is pont ezeket szeretnék. Ha megbecsülném a munkájukat, ha számomra is érték lenne, ami nekik az.
A minap a rendrakásról beszélgettem Benivel. Én eddig azt hittem, hogy amikor játékokat pakolok, akkor egyszerűen csak összeszedem a számomra véletlenszerűen szétszórtnak tűnő legódarabokat és kisautókat a földről, az üres műanyagüvegeket és egyéb szemetet a homokozóból. De ő most felvilágosított, hogy ezzel semmibe veszem az ő
hosszú és fáradtságos munkáját, amivel kikereste a nagy kupacból azokat a legódarabokat, amelyekre a következő építéshez szüksége lesz. Hogy szétrobbantom a kisvárost, amiben az autók gondosan megtervezett útvonalon haladnak. Hogy eltüntetem a homokozóban alkotott kikötőt, ahol a palack-hajók horgonyoztak. Hogy a rendrakási mániámmal lépten-nyomon azt fejezem ki, hogy számomra nem érték az, amit ők alkottak.
Persze nem gondolom, hogy meg kellene tanulnom együttélni az összes úton-útfélen talált és hazahozott bottal, kaviccsal, vagy az összes papírdobozból alkotott garázzsal. De nem baj, ha néha gyerekszemüvegen át is rá tudok nézni a világra (vagy legalább a nappalira), és így időnként talán ők is szívesen felpróbálják majd a felnőtt szemüveget.
