Hazaérek, a konyhában őrült kupi. Bogi palacsintát sütött, időközben elfáradt, elment olvasni.
– Huh, Bogi, mi történt a konyhában? Bomba robbant?
– Mindjárt rendet teszek.
– Oké.
Nagyjából 20 perc múlva Bogi még mindig olvas, a kupi érintetlenül a konyhában…
– Nos, Bogikám?
– Anya, megcsinálod? Én sütöttem a palacsintát.
Anyai szívem kezd meglágyulni… Na azért annyira nem, hogy egyedül felszámoljam a káoszt… Fáradt vagyok én is, pihenni vágyom… Vagy bármi másra, legkevésbé konyhai rendrakásra, egyedül…
– Ne haragudj Bogi, de nem. Szívesen segítek, de egyedül nem szeretném megcsinálni.
Nem mondom, hogy kitörő lelkesedéssel, de kijött a konyhába. Láthatólag, neki se volt hozzá semmi kedve…. Aztán lassan elkezdett a napjáról mesélni. És én is neki. Beszéltem neki arról, hogy mi történt velem napközben és meséltem neki arról is, hogy az erőszakmentes kommunikáció nemcsak azt jelenti nekem, hogy a másokkal erőszakmentes vagyok, hanem azt is, hogy magamon sem teszek erőszakot és én is kiállok a saját magam szükségleteimért. Szerintem vette az adást 🙂
Indulatos mozdulatai lassan egyre szelídebbé váltak… Amikor végeztünk, vidáman intett búcsút nekem és bújt vissza a kedvenc könyvébe…
