Az autóba beszállás a gyengém. Nem mintha egyébként az a birkatürelmű lennék. Finoman szólva. Igaz, a gyerekeimnek hála, a türelem aktív gyakorlásába is kezdek belejönni. No de az induláskor az autóba beszállás: ennél könnyebben ritkán veszítem el a türelmemet. Különösen akkor, ha időre megyünk vagy Szonja nyűgösködik, miközben valamelyik fiú még mindig kéreti magát és csak nem ülne be.

Épp az orvostól indultunk volna hazafelé. Beni, Szonja már bent ültek, övek bekapcsolva. Nem úgy Ábel. Bemászott ugyan az autóba, de az ülésbe nem ült be.

– Beülnél?
– (hallgatás)
– Ábel, mindenki rád vár. Ülj be légy szives.
– (hallgatás)
– Most miért nem ülsz be?
– (hallgatás)
– Látod? Szonja is nyűgös, induljunk végre! – kezdek nagyon ideges lenni.
– (hallgatás)
– Na, meguntam, hogy állandóan rád várok, akkor beteszlek én! – mondom, majd egy nem kimondottan erőszakmentes mozdulattal megpróbálom az ülésébe tenni. Közben végig kívülről látom magam és az eszemmel tudom, hogy nem, nem ez az, amit tenni akarok.
– Naaaaa! – mondja erre.

Nem erőltetem tovább. Lehiggadok. OK. Biztos van rá valami oka, amiért nem akar beszállni. Derítsük ki. Szonja talán úgyis elbóbiskolt kicsit, annyira nem rohanunk.

– Ábel, azért nem akarsz beülni, mert Beni ülését szeretted volna?
(A fiúk azonos méretű autósülésben utaznak, így néha cserélgetik, hogy ki hol ül.)
– (fejrázás)
– Másik matricát szerettél volna a doktor nénitől, az a baj?
– (fejrázás)
– Szerettél volna még a homokozóban játszani a rendelő kertjében?
– (fejrázás)
– Akkor nem tudom. Mi a baj?
– (hallgatás)
– Szerintem beszállás előtt még virágot szeretett volna szedni neked – szól közbe Beni. – Amikor kijöttünk a rendelőből a kertbe, mondta nekem, hogy szedjünk anyának virágot. Csak aztán elfelejtettük és eljöttünk.
– Ez a baj, Ábel? Virágot szeretnél még szedni? – kérdezem.
– (bólogatás)
– Akkor szaladj vissza, gyorsan szedjél virágot, aztán indulunk – mondom még mindig kicsit morcosan, de belül valami megmozdul bennem.

Édes, drága, kicsi Ábel. Szalad vissza a kertbe, míg mi a kocsiban ülve várunk és messziről figyeljük őt. Útközben még visszanéz, hogy mehet-e vajon még egy kicsit beljebb vagy ott már nem látom őt? Látom, ahogy leguggol, letép pár szálat, majd jön is vissza nagy boldogan a csokorral:

– Anya, ezt neked szedtem!

Meghatottság és némi bűntudat kavarognak bennem. Erre nincsenek szavak…
A barkochba tudásomat pedig fejleszteni fogom… 🙂