– Gyere, indulunk haza!
– Nem megyek!
– Gyere ide most rögtön, azt mondtam!
– Nem megyek!
– Azonnal idegyere vagy én megyek oda!
– Úgysem érsz utol!
– Ne akard, hogy utánad menjek!

Tegnap a játszótéren voltam tanúja ennek a jelenetnek, ahol egy anyuka a már nem kicsi, legalább 5-6 éves fiát próbálta ilyen módon rávenni arra, hogy induljanak. A gyerkőc még a mászókára is felmászott az anyja elől, az anya pedig utána. A gyerek volt a gyorsabb, mire az anya felmászott, addigra a gyerek a túloldalt már le is jött és szaladt is tovább. Az anyuka a mászóka tetejéről fáradtan, lihegve csak ennyit bírt mondani:

– Naaaa, gyere már ide!

Messziről a kétségbeesést, az eszköztelenséget, a tanácstalanságot láttam benne. A gyerkőc pedig továbbra sem jött.

Nem tudom, hogyan végződött végül a történet, de én már ennyitől is elég kellemetlenül, szomorúan éreztem magam. Eszembe jutott Marshall mondása, miszerint a gyerekeinket úgysem tudjuk rávenni semmire, legfeljebb azt érhetjük el náluk, hogy utólag megbánják, hogy nem engedelmeskedtek nekünk. De ebben az utólagos megbánásban sincs semmi köszönet. Meg az is eszembe jutott, hogy a tekintélyelvű nevelés minden életkorú gyereknél kapcsolatromboló hatású, de kisgyereknél még a szülőnek lehet olyan illúziója, hogy a dolog abban a pillanatban “működik” abban az értelemben, hogy a gyermek sokszor engedelmeskedik. Nagyobb gyereknél már ez sincs meg. Ha a gyermek kiskorában az együttélésünk alapja az, hogy én utasítok, ő pedig engedelmeskedik, akkor a gyermek növekedésével egyre nagyobb lesz a zavar a rendszerben…

Nem tudok semmit a háttérről, a szituációról, az anyuka aktuális lelkiállapotáról. Mégis furdal a kíváncsiság, vajon ebben a helyzetben lehetett-e volna valami ilyesmit is mondani a gyereknek:

– Kérlek, figyelj rám egy picit. Nagyon fáradt vagyok, szeretnék minél előbb hazaérni és pihenni, hogy vagy azzal, hogy 5 perc múlva elindulunk?

És vajon mi lett volna erre a gyerkőc reakciója? Ugyanúgy elszaladt volna?