Amikor Szonja ici-pici baba volt, sokan megkérdezték tőlem:

– No és, jó baba?

Hogy jó-e? Ezt nem igazán tudom értelmezni. Talán olyasmire gondol ilyenkor a kérdező, hogy hányszor ébred éjjel, mennyit szokott sírni, mennyire tudom kipihenni magam mellette. Erre tudtam volna válaszolni. Például azt mondtam volna, hogy mostanában négyszer-ötször ébred éjjel. Hogy napközben gyakrabban szoptatom, mint korábban, különben sír. És hogy mégis egész kipihentnek érzem magam.

De hogy ő most “jó”-e vagy “rossz”? Nem hiszek az ilyen ítéletekben. A szükségletekben hiszek. Nem azért ébred fel ennyiszer, mert rossz, hanem mert melege van. Nem azért kér a hőségben gyakrabban tejet, mert rossz, hanem mert szomjas. Én pedig nem azért vagyok kipihent, mert ő jó, hanem mert valamilyen szerencse folytán mostanában sokkal kisebb az alvásigényem, mint régebben.

Hát nem sokkal életszerűbb, nem sokkal nagyobb tisztelettel beszélek róla, amikor elmondom, mit csinál és mit szeretne, ahelyett, hogy egyetlen szóval jellemezném őt?