A hétvégén vidámparkba vittük a gyerekeket. Nagyon jól éreztük magunkat mindannyian, de a nap végére már eléggé elfáradtunk. Belőlünk, szülőkből is kivette az energiát az egész napos séta, így mielőbb haza szerettünk volna érni, gondolatban már a fektetésre és a másnapi koránkelésre koncentráltunk. Amikor zárás előtt a gyerekeknek szóltunk, hogy még egy játékot kipróbálhatnak, aztán indulás haza, akkor Beni a céllövölde mellett döntött. Ábel pedig, aki egészen addig a kisvasútra szeretett volna még utoljára felülni, Benit látva mégis inkább szintén a céllövöldét választotta. Az apjuk segítségével ügyesen célba lőttek, és egy-egy apró játékot kaptak is jutalmul.

Ezután elindultunk a kijárat felé. Vagyis csak indultunk volna, mert Ábel leült a földre és közölte, hogy addig nem hajlandó jönni, amíg nem ülhet fel még egyszer a kisvasútra. Ekkor már csak néhány perc volt zárásig, és zsetonunk se maradt több. Egy darabig kértem, hogy jöjjön, elmondtam, hogy már bezártak, hogy jövünk máskor is, hogy így is sokat kisvasutazott, hogy a céllövölde helyett akkor miért nem ezt választotta, vagyis felsorakoztattam az összes felnőtt érvemet. Hiába, mert ő továbbra is hajthatatlan maradt. Én éhes, fáradt és türelmetlen voltam és jobb ötlet híján egyszerűen felkaptam őt és a kijárat felé vittem. Ő persze kézzel-lábbal ellenkezett, hadonászott. Hazafelé Ábel még egyszer megállt nézelődni egy zöldségesnél, vegyünk ezt, vegyünk azt, hadd nézegesse meg… Újra az előző forgatókönyv: egyre türelmetlenebbül mondtam, hogy jöjjön, induljunk már végre, majd megintcsak felkaptam és vittem tovább.

Aztán ahogy vittem-vittem, szép lassan megnyugodtam. Az éhség és a fáradtság elemi érzései mellett apránként felszínre kerültek az összetettebb érzéseim és gondolataim is. Tulajdonképpen mi is az én bajom? Az imádott gyerekeimmel együtt töltöttem egy csodás napot. Ábel nagyon szeretne a bátyjára hasonlítani, ezért hirtelenjében a céllövöldét választotta ő is, de ezt hamar meg is bánta, mert a szíve mélyén az ő kedvence a kisvasút. Eszembe jutott, hogy mennyiszer megbántam már én is a saját döntéseimet. És hogy ilyenkor a legkevésbé sem az hiányzott, hogy valaki a fejemre olvassa, hogy úgy kell nekem, amiért ilyen hülye voltam. Egy kis megértéstől, odafigyeléstől viszont szárnyakat kaptam volna, hogy tanuljak a hibámból és legközelebb másképp legyen. Az is eszembe jutott, hogy ha én annyira elfáradtam az egész napos sétában, hogy ilyen türelmetlen és indulatos vagyok, ha én magam ennyire nem tudok önfegyelmet gyakorolni, akkor miért is várom el a nálam is fáradtabb háromévesemtől, hogy fáradtan még legyen annyi önfegyelme, hogy az indulatait kordában tartva, szó nélkül, nyugodtan hazagyalogoljon.

Ami történt, megtörtént, a kiabálást már nem tudtam visszaszívni. De valamit még most is meg tudtam csinálni: amint visszatért belém az igazi énem, kapcsolódni hozzá minél előbb! Így is tettem. Az ő nyelvén elmondtam neki a gondolataimat és bocsánatot kértem, amiért kiabáltam. Estére már szent volt köztünk a béke, sőt, megengedte, hogy én altassam, pedig ez általában az apja kiváltsága!