Végül csak előjöttek a beszoktatási nehézségek Ábelnél. Az első hetekben valahogy túl simán is ment minden. Már az első naptól ott akart aludni, mondta, hogy végre ő is nagyfiú lett, meg hogy már nagyon várta az ovit. Én meg persze örültem, hogy ilyen önálló, szociális, nekem meg milyen könnyű dolgom van. De azért nem eszik azt olyan forrón. Pár hét elteltével már egyáltalán nem volt kedve oviba menni, előjöttek a félelmek, az ellenkezés, a könnyek.
Nem voltam nagyon meglepve. Annak idején Beninél is az első hetek után jöttek elő a klasszikus beszoktatási problémák. Nálunk ráadásul mindkét fiú ovikezdése úgy alakult, hogy valamelyik szülő nem dolgozott, hanem otthon maradt egy kisebb testvérrel. Tehát volt kitől irigyelni a szülők figyelmét.
Ebben a számukra nehéz időszakban Beni és Ábel is gyakran kezdeményezett egy úgynevezett „megmentős” játékot. Ennek lényege, hogy ő úgy csinál, mintha éppen le akarna esni valahonnan, segítségért kiált, nekem pedig szaladnom kell, hogy megmentsem. Igazi veszélybe sosem kerülnek ilyenkor, nyilvánvaló, hogy csak eljátsszák a veszélyt. Ábellel egy „szükségem van rád” játékunk is van. Amikor hazaérkezünk és én megkérem, hogy csukja be a kaput, akkor ő ahelyett, hogy bejönne, kívülről csukja be, nekem meg valami ilyesmit kell mondanom: „Naaa, Ábel, kérlek, gyere be! Még szükségem van rád! Kivel fogok játszani, ha kint maradsz?”. Mire ő nagy kegyesen, a bajsza alatt mosolyogva bejön.
Persze értem én, hogy a gyerekek a játékba vetítik ki a valós érzéseiket, hogy eljátsszák a valódi szükségleteiket, mindazt, ami foglalkoztatja őket. Számomra az az igazán érdekes, hogy a játékon keresztül ki is tudom elégíteni ezeket a valódi szükségleteket. Ha sokszor játszunk megmentőset, akkor igaziból is elhiszi, hogy nem hagyom cserben! Ha sokszor játszunk „szükségem van rád”-ot, akkor igaziból is elhiszi, hogy ő fontos nekem!
