Hangos vita Benivel egy játékos standnál. Minket bámuló emberek. Egy játék, amit ő nagyon akart, én pedig nem akartam megvenni. Míg a család többi tagja a kikötőben sétált és élvezte az estét, addig mi fél órán keresztül egy padon ülve veszekedtünk. Most komolyan meg kellene vennem neki ezt a drága játékot, hogy elhalkuljon??? Ha pedig nem teszem, akkor lőttek az esténknek és sétálgatás helyett az emberek megvető pillantásait kellene elviselnem??? Hát, egyáltalán nem volt kellemes. De az igazán nehéz a konfliktusban nem is ezek voltak, hanem az a tanácstalanság és bizonytalanság, ami bennem volt: mit lehet ilyenkor tenni? Van az ilyen helyzetekre egyáltalán jó megoldás? És ha igen, ki tudja? Kit kérdezzek erről, hova forduljak? Hát, többek között erről emlékezetes nekem Balatonfüred.
Idén megint Füreden jártunk. Most ilyen vita épp nem volt. Volt helyette más. Kellemesek ezek? Nem. De most már tudom, merre van az előre. Most már van bennem egy belső bizonyosság, megtaláltam a saját szülői hangom. Tudom, hogy viták mindig lesznek és tudom, hogy a vitákban milyen szülői reakciót tartok én helyesnek és legjobb tudásom szerint próbálok eszerint reagálni. Persze egyáltalán nem mindig sikerül. De kétségeim legalább már nincsenek. Így aztán az sem zavar már, ha az emberek történetesen minket néznek. Arrébb megyünk, a mi dolgunk. Már nem várom el magamtól, hogy egy perc alatt megoldjunk egy heves vitát. Tudom, hogy dühösen, feszülten nem is halljuk meg egymást. Tudom, hogy első a megnyugvás és a kapcsolat helyreállítása. Utána jöhet minden más.
