Reggel Bogival indultunk suliba. Téli szünet utáni 2. iskolanap…
Felkelés, felöltözés, reggeli, indulás az eltervezett időben. A kapun kívül jutott eszébe, hogy a telefonját a konyhában felejtette, visszaszaladt érte, de hála az égnek még így sem voltunk késésben. Nagy nyugalomban sétáltunk és beszélgettünk.
Néhány lépés után Bogi megjegyezte, hogy fáj a lába, a sípcsontjánál. Újabb témánk lett, vajon nem ütötte-e be valahová, pontosan hol és mennyire fáj.
Közben sétáltunk tovább, immár a járdán, ami ahhoz túl keskeny volt, hogy egymás mellett haladjunk, így megelőztem és úgy mentünk tovább. Tudtam, hogy kényelmes sétával is elérem a buszt, nem sürgetett az idő, viszonylag lassan sétáltam Bogi előtt, tekintetbe véve azt is, hogy a lábfájással is felvehető legyen a tempó…
– Anya, bele tudnál húzni, nagyon fáj a lábam!? – szólalt meg Bogi, feszültséggel teli hangon, mondhatni indulatosan.
Hát, mit ne mondjak, sikerült kritikát hallanom ebből…
Belső monológ, röpke 5 másodperc alatt:
– Micsoda? Hiszen direkt lassan sétálok, hogy kíméljem a lábát! – szólalt meg bennem a sakál, Bogira támadva.
– De hanyag anya vagyok, több figyelmet kellene rá fordítanom! – harapott rögtön utána belém a sakál.
Szerencsére épp eddigre érkezett meg a zsiráf-osztag is… 🙂
– Most jól összezavarodtam, tisztánlátásra van szükségem, hogy miért könnyebb gyorsan gyalogolni lábfájással. – fordult felém zsiráf komám.
– Bogikám, kényelmesebb neked, ha gyorsabban megyünk? Úgy kevésbé fáj a lábad? – a zsiráffüleim Bogi felé fordultak, immár hallható hangot is adva…
– Nem, Anya, csak egy kicsit nagyobb legyen közöttünk a távolság, mert nem szeretnék a lábadra lépni, hogy aztán még jobban fájjon a sípcsontom.
– Ja, most már értem – gyorsítottam a lépteimen, hálával és örömmel telten, hogy egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb.
Ezen a reggelen, néhány másodperc alatt sikerült végigszáguldanom, az EMK-s kritika fogadásának lehetséges módjain…
