Maja beteg volt, nem ment suliba. Egy napi otthonlét után előkerült a több mint 10 éve nem hallott kifejezés:
– Unatkozom.
– Nem mondod! Komolyan?! – vigyorogtam nagyot 🙂
Visszavigyorgott, majd szomorú kutya szemekkel nézett rám.
– Épp most indulunk Apával vásárolni, gyere el velünk. – invitáltam a biztos elutasítás tudatában, próba szerencse alapon.
– Hová mentek?
– Ha jössz velünk, akkor oda, ahová te szeretnéd.
– Nekem képkeretet kellene vennem.
– Akkor menjünk a Sparba, ott van mellette a Pepco. Ott megnézhetjük a képkereteket.
– Oké.
Alig hittem a fülemnek! Mondtam Lacinak, azonnal induljunk, csatlakozik hozzánk nagyobbik lánygyermekünk.
A bevásárlásból Majának kb. 3 perc után lett elege:
– Menjünk már haza! Nem vagyok jól! Induljunk! – és ezek variációt dörmögte a fülembe. Azért még a Túró Rudiért elment a tejespulthoz 🙂
A képkeret-nézés érdeklődés híján elmaradt, hazamentünk. Kipakoltam, vacsoráztunk.
Később Maja ledőlt a kanapéra, odaültem mellé, beszélgettünk sok mindenről.
– Anya, nagyon köszönöm neked, hogy segítettél, amikor ma unatkoztam! Nagyon jólesett!
Libabőrös lettem! Lám, lám, a köszönetnyilvánítás immár kamasz gyermekem részévé (is) vált!
