Az erőszakmentes kommunikációban van egy olyan fogalom, hogy „az erő védelemre történő használata”. Ez számomra azt jelenti, hogy amikor az élet védelméről van szó, nem az erőszakmentesség a vezércsillagom, hanem a túlélés.
Vagyis, ha a gyermekem lelép a járdáról körülnézés nélkül és jön egy autó, azonnal cselekszem és elrántom onnan. (Utána azonban optimális esetben nem üvöltözni kezdek vele, hanem arról beszéltek, ami bennem van: – Nagyon megijedtem, hogy elüt az autó, nézd, még most is reszket a lábam. Kérlek, többet ne lépj le addig a járdáról, amíg meg nem győződtünk róla, hogy nem jön autó! Megjegyzem, ember legyen a talpán, akinek ez az első reakciója ilyenkor.) Kisgyermekes családokban nap, mint nap adódnak ilyen alkalmak :D!
Még a nyaralásunk alatt merült fel bennem a címbeli kérdés, amikor a tengerparton egy anyuka naptejjel próbálta bekenni a 2-3 éves, a bekenés ellen láthatóan kézzel-lábbal tiltakozó gyermekét. A kicsi egyre jobban tiltakozott, az anyuka egyre dühösebben kente őt, majd a kezénél fogva kirántotta a babakocsiból és úgy folytatta tovább a napvédelmet. Kommunikáció a kisgyermek sírásán és tiltakozásán kívül nem volt köztük.
Ezen elméláztam és a következőkre jutottam: elfogadom, hogy a naptej valóban a kisgyermek túlélését (és a család békés nyaralását) szolgálja, számomra mégsem az a kategória, ahol a fizikai fölényemet kihasználva azonnal cselekednem kell. Van lehetőségem (és időm, hurrá, nyaralunk), hogy meséljek a napról, gyereknyelven elmagyarázzam a leégés veszélyeit, a naptejet kipróbálhassa, megtapinthassa, megszagolhassa, fújhasson, kenhessen. Míg a gyermekeim kicsik voltak, nem volt kérdés, hogy kenem vagy nem, emlékeim szerint elég volt nekik egyszer-kétszer elmondani, hogy mi célt szolgál, engedtem nekik, hogy saját maguk is próbálkozzanak, bekenhettek engem is.
Most már nagyobbak, Maja 14, Bogi 12 éves, saját magukat kenik naptejjel. Figyelmeztetem őket, hogy ne felejtsék el, de ennél többre nincs szükség. Azokat a részeket, ahol nem érik el magukat, felajánlom, hogy, bekenem én. Most, hogy már nagyjából csak egy tenyérnyi terület jut nekem, visszasírom, hogy milyen jó volt, mikor még én kentem őket és megengedték, hogy tetőtől talpig végigsimogassam, végigmasszírozzam őket a naptejes kezemmel! 😀 Nálatok hogy van ez?