– Ez kérés volt, Anya! Ha nem akarod, nem kellett volna odaadnod!- emlékeztetett Bogi, amikor az “Odaadod a ruhámat?”- kérését követelésnek fordítottam le magamban és gyengédnek nem éppen nevezhető módon tettem le mellé a ruháit.
Igen, Bogi, ne haragudj. – öleltem meg és nyomtam egy puszit a buksi fejére 🙂
Ja, hogy a kérésre nekem is jogomban áll nemet mondani? Ez, abban a pillanatban nem jutott eszembe…
Hogy a megfogalmazott kérésem valóban kérés-e, vagy szaloncukor papírba csomagolt követelés, az akkor derül ki, amikor az illető NEM-mel válaszol rá…
Amikor kérést fogalmazok meg valaki felé, akkor tiszteletben tartom a szabadságát, hogy nemet mondjon nekem és valóban csak akkor tegyen eleget a kérésemnek, ha azt szeretetből, jó szívvel tudja megtenni. Ha nemet mond, nem adom fel, keresek (keresünk) más megoldást, hogy a szükségleteim kielégüljenek…
Ha tőlem kér valaki valamit, megadom magamnak azt a szabadságot, hogy csak akkor tegyek eleget a kérésének, ha azt szeretetből, jó szívvel tudom megtenni.
Na, ezt felejtettem el, ott a reggeli készülődés közepette a gyerekszobában…
