15.45
Szonjával kilépünk az ajtón, indulunk a fiúkért az iskolába, óvodába. Beniért 4 órára kell a suliba odaérni, így van megbeszélve, ha nem érek oda pontosan, akkor az osztályban fog várakozni még vagy fél órát. Jég, hó, latyak, víz az utcán. Bár közel a suli-ovi, ilyen időben inkább autóval megyünk. Beültetem Szonját, nyitnám a kaput, de… a befagyott sínen nem hogy teljesen kihúzni, megmozdítani sem bírom, bárhogy is erőlködöm. Talán ha találnék egy erős férfiembert. De sehol senki a közelben…
– Ó, neee! Ezt nem hiszem el! Édes, drága, szegény-szegény kisfiam! Kizárt, hogy gyalog odaérjek érted negyedóra alatt, ha pedig elkésem, akkorát fogsz csalódni bennem, hogy még rágondolni se szeretnék. Én marha! Sejthettem volna, hogy ilyen időben nem lesz gyors az autóval indulás, miért az utolsó pillanatban indultam el?!?!
15.51
Mint az őrült sprintelek vissza a házba a babakocsiért. Szonját átpakolom és a kocsit magam előtt tolva tankként indulok neki a sokcentis hónak, latyaknak, tócsáknak. A babakocsi kereke méterenként elakad, de én úgy török előre, mint aki az életéért küzd. Hiszen a gyermekem bizalma a tét!
16.00
Még pár perc és ott vagyok a sulinál. Csak várjanak meg! A rohanástól kifulladva érzem, hogy a hideg levegő nem éppen kellemes a torkomnak… Na, még jól le is betegszem a végén. Jaj, kellett ez nekem, nem vagyok normális!
16.05
Még 20 méter a suli kapuja… Messziről látom, ahogy Beni utolsónak maradt gyerekként a tanárnénijével még utoljára szétnéznek, hátha mégis jött érte valaki. De nem vesznek észre, indulnak vissza az osztályba. Neeee! Szonját hátrahagyva rohanok feléjük: „Itt vagyok!!!”
16.10
Huh. Ez necces volt. De Beni velem van. Kapkodom a levegőt, miközben egyszerre mindent el akarok neki mondani.
– De jó, hogy itt vagy, kincsem! Képzeld, azért késtem, mert befagyott a kapu, nem bírtam kocsival indulni, babakocsival jöttünk, de az meg mindig elakadt a hóban, rohantam ahogy tudtam, milyen szerencse, hogy pont ide értem és…
– Aha.
Nem hatottam meg a történetemmel túlságosan.
Elindulunk az ovi felé. Én még mindig az események hatása alatt állok.
– Nagyon szomorú lettél volna, ha nem érek ide és fél 5-ig kell várnod, igaz? Hiszen megbeszéltük, hogy 4-re jövök. Ugye? – valamiféle utólagos igazolást várok tőle.
– Nem lettem volna szomorú. Akkor játszottam volna még az osztálytársakkal.
Hm. Beni teljesen nyugodtnak tűnik. Nyomát sem látom rajta izgulásnak vagy csalódottságnak. Számára nincs akkora jelentősége, hogy mikor érek oda érte. Érdekes. Talán kicsit (nagyon) túlparáztam a dolgot… Beni egyik pocsolyából a másikba ugrál. Élvezi, ahogy a mellettünk elmenő autók majdnem lefröcskölik. Én még mindig azon gondolkodom, milyen szerencse, hogy időben odaértünk.
16.35
Megérkezünk az óvodába. Ábellel immár négyesben indulunk haza. Kezd sötétedni. Fázunk, a cipőink átázva. A babakocsi állandóan elakad. Nem kellemes a hazaút. Pontosabban nekem nem az. A fiúk élvezettel versenyeznek, ki talál mélyebb pocsolyát. Én már nagyon otthon lennék, elég volt ebből a ma délutánból.
– Fiúk, tudnátok egy picit sietni, már egy órája úton vagyok, beázott a cipőm és fázom, de nektek is biztos beázott már mostanra, szóval félek, hogy mindannyian betegek leszünk, ha még sokáig maradunk, szívesen hazaérnék végre… – próbálkozom.
– Szerinted Anyának meg mi baja? – kérdezi Ábel a bátyjától.
– Nem tudom – feleli Beni. – Mostanában sokszor ilyen, pedig semmi oka nincs rá. Azt mondja, beázott a cipője, meg fázik. Na bumm, én is fázom. Ez csak hiszti. Így akarja elérni, hogy rá figyeljünk. Szerintem ne foglalkozzunk vele, ha látja, hogy nincs közönsége, majd abbahagyja.
Persze ez utóbbi párbeszéd csak az én képzeletemben játszódott le. A fiúk valójában rám se hederítettek, boldogan ugráltak egyik pocsolyából a másikba.
Úgy látszik, egyedül maradtam a problémámmal. Vagy az álproblémámmal? Nem bánom. Most talán kicsit jobban értem, milyen lehet a hiszti túloldalán lenni…
