Görcsösen kerestem a megoldást. Hogy mit mondjak a gyerekeimnek, hogy elrakják maguk után a dolgaikat és ne én szedjem fel utánuk a földről. Mert már nagyon elegem volt.
Aztán rájöttem. Nem ez a kulcskérdés.
Szerintem nincs az a bűvös mondat, amitől a gyerek önszántából (nem fenyegetés vagy jutalom hatására) el fog pakolni maga után, ha amúgy utál pakolni és nincs kedve hozzájárulni a jóllétemhez. Másképp fogalmazok: nem egy bűvös mondat van. Inkább sok kicsi, időről-időre elhangzó mondat. Az adott helyzetben pedig egy egészen egyszerű mondat is megteszi (pl. Eltennéd magad után…?). A lényeg ugyanis nem az, hogy bizonyos szavakat kimondok-e, hanem az, hogy olyan-e köztünk a viszony, hogy őt érdekli az én jóllétem. Vagyis nem ebben a konkrét szituációban tudok a legtöbbet tenni azért, hogy elpakoljon maga után, hanem szituációtól függetlenül a kapcsolatunk erősítésével.
No, nem mintha azért szeretném erősíteni a kapcsolatunkat, hogy elpakoljon. Ez csak egy kellemes mellékhatása lehet. Nem is hiszem, hogy igazi, őszinte kapcsolódást tudnék vele építeni, ha mögötte az a titkolt hátsó szándékom, hogy rávegyem az elpakolásra… 🙂 De ha például sokszor összebújunk napközben, ha sokszor végighallgatom, amit mondani szeretne, akkor igen, nagyobb valószínűséggel lesz együttműködő és minden bizonnyal sokkal szívesebben teljesíti, amit időnként kérek tőle. Mert fontos neki, hogy jól érezzem magam. Ennyire egyszerű.
Az elmúlt egy-két hétben igazi kapcsolódás volt köztem és a gyerekek között. Biztos, hogy a szerencse is belejátszott, no meg a nyári szünet, hogy nem hajtottam őket semerre, se felkelni, se iskolába-óvodába, se lefeküdni, mindannyian szabadabbak vagyunk. Több időm van rájuk figyelni, élvezzük egymás társaságát. Iszonyú jó, na! De hogy ez automatikusan oda vezet, hogy a gyerekeim maguktól segítenek nekem egy csomó mindenben? Elpakolás, terítés vagy amit éppen kérek? Ezt alig-alig hiszem, pedig így van. Szóval, igen, tudtam, hogy ha jó köztünk a kapcsolat, ha jóindulattal állunk egymáshoz, akkor a dolgokat nem kell erőltetni, mert magától működni fog, a mindenkinek jó megoldások szinte maguktól megtalálnak majd minket, a nehéz helyzetek pedig ritkábban állnak elő. De ezt a valóságban is megélni hosszú-hosszú napokig folyamatosan, hihetetlen öröm! 🙂
A slusszpoén pedig az az egészben, hogy ha valódi kapcsolódás van közöttünk, akkor nem csak ők lesznek együttműködőbbek és rugalmasabbak, hanem én is! Nekem is fontosabbá válik az ő jóllétük. És azon veszem észre magam, hogy már nem is olyan nagyon érdekel az, hogy elpakoljanak, itt és most, úgy, ahogy azt én elképzeltem. Valami sokkal értékesebbet kaptam helyette. Az elpakolásra pedig találhatunk együtt más megoldást is.
Te is tapasztaltad, hogy időnként a legnagyobb erőlködés mellett se akarnak működni a dolgok, máskor meg, ha jóban vagyunk egymással, minden olyan egyszerű? Gyere, mesélj róla facebook csoportunkban!
