Hazafelé tartunk, Beni biciklin, Szonját a babakocsiban tolom.
– Anya, menjünk át a másik oldalra! – kéri Beni.
– Jaj, szivem, ott sokkal durvább az út, ott olyan nehezen megy a babakocsi! – válaszolom.
Fáradt vagyok, meleg van, csak egy cél lebeg előttem: mielőbb hazaérni. Így hát nem vagyok túl nyitott a kérésére.
– De akkor is menjünk át! – mondja Beni és szinte már megindul.
– Jól van, menjünk! – mondom dühösen, mert egyáltalán nem örülök az ötletének, de a vitatkozáshoz is fáradt vagyok.
Átmegyünk. Pár perc múlva Beni megszólal:
– Tudod, Anya, azon az oldalon van egy nagy kutya az egyik kerítés mögött, félek előtte elmenni…
Mintha fejbekólintottak volna.
– Jaj. Ne haragudj, drágám! – mondom. – Akkor tényleg jó, hogy átjöttünk! Köszönöm, hogy elmondtad ezt.
Hát igen, amikor nagyon el vagyok merülve a saját problémáimban, akkor nem biztos, hogy eszembe jut ráhangolódni a gyerekekre, kideríteni, valójában mit is szeretnének és miért. Szerencsére legalább nekik egyre többször eszükbe jut maguktól is elmondani.
