Sorban állok. Szonja mellettem, békésen nézelődik.
– Mindig ilyen nyugodt gyerek? – kérdezi a mögöttem álló nő.
– Általában igen – mondom.
– Akkor összeteheti a két kezét! Az én ikreimmel aztán van otthon gond. Örökmozgók, sosem ülnek meg egy helyben. Igaz, már hatévesek.
– Nálunk is van még két fiú otthon, szóval mi sem unatkozunk – teszem hozzá sietve.
Majd rögtön el is gondolkozom. Ezt most meg miért mondtam? Valamifajta kritikát hallhattam ki a nő mondandójából, mintha azzal vádolna, hogy nekem aztán könnyű dolgom van. Ezért aztán gyorsan védekező állásba helyezkedtem és igyekeztem rálicitálni. De vajon miért lesz nekem jobb attól, hogy másokhoz hasonlítom magam? Mi szükségem van nekem arra, hogy ez az idegen nő elismerje, hogy nekem se feltétlenül könnyű a három gyerekkel? Miért nem máshol keresem az önbizalom forrását? Ez a licitálgatás csak gátat emel közém és mások közé. Hová is tettem a zsiráffüleimet?
