Időnként – bár szerencsére egyre ritkábban – nálam is elszakad a cérna, felmegy a pumpa, betelik a pohár, kinek hogy tetszik… Igen, vannak napok, amikor a szokásosnál fáradtabb és türelmetlenebb vagyok. Amikor csak az lebeg a szemem előtt, hogy mielőbb letudjam az aznapi feladataimat, és minden zavar, ami ebben hátráltat. Például a nem éppen gyorsan és hatékonyan működő gyerekeim…
No, ilyenkor minden vágyam ellenére sem sikerül erőszakmentesnek maradnom velük, amire utólag persze nem vagyok büszke. Hosszú távon persze arra törekszem, hogy megértsem, milyen szükségletem sérül ezekben a helyzetekben. És ha már értem önmagam, akkor megpróbálok tenni azért, hogy az a bizonyos kritikus szükséglet kielégüljön. Például ha fáradt vagyok, megpróbálom megtalálni a módját annak, hogy pihenhessek és máris jobb szülő lettem. No, és rövid távon? Akkor és ott hogyan állítom helyre a sérült kapcsolatot? Hogy számolok el magamban a helyzettel?
Hát, ha már egyszer úgy alakult, ahogy…
…először is: nem hibáztatom magam. Én is lehetek fáradt, lehet rossz napom. Ha a „tökéletes szülő” elvárással terhelem magam, attól csak még frusztráltabb és türelmetlenebb szülő leszek. Ahogy Marshall mondaná: Nem akarok tökéletes lenni, csak egyre kevésbé hülye.
…másodszor: utólag kompenzálok. Ha veszekedtünk, akkor amint kicsit lehiggadtunk, empátiával fordulok felé. Megbeszéljük, hogy neki és nekem ilyenkor mire van szükségünk és ehhez mit kérünk egymástól.
…harmadszor: konfliktustól függetlenül, amikor csak tudok, igyekszem kapcsolódni hozzá, a teljes figyelmemmel meghallgatni őt. Vagyis ilyenkor nem konfliktuskezeléssel, hanem a „problémamentes zóna” tágításával igyekszem tenni valamit magunkért. Hiszek abban, hogy ha „békeidőben” sokat kapcsolódunk, akkor ez olyan köteléket alakít ki közöttünk, ami az időnkénti konfliktusoknak is élét veszi.
