Mártírkodás. Ismerős valakinek? Velem régebben sokszor előfordult. Ez az, amikor nem érzem jól magam a bőrömben, de nem, nem, a világért sem kérnék segítséget. Tűröm, amit kell, csinálom, amit kell. Amit kell. No, igen, a bajok itt kezdődnek. Amikor úgy gondolom, hogy vannak dolgok, amiket meg kell csinálni.
És miközben teszem, amit „kell”, folyamatosan sajnálom magam, félhangosan panaszkodom, esetleg másokat is hibáztatok. Kapcsolatölő, nemde? Ki szeret egy panaszkodós, hibáztatós ember társaságában lenni? Megjegyzem belülről megélve sem kellemes a dolog. Nem csak a felelősséget nem vállalom a saját döntéseimért, de ezzel együtt a saját életem fölötti irányítást is kiadom a kezeim közül. Hát mennyi esélyem van úgy boldognak lenni, hogy nem akarok semmit tenni saját magamért? Hogy szó nélkül elfogadom a körülményeket és tűrök, akár tetszik, akár nem?
Egy eset nagyon emlékezetes maradt nekem: 7 hónapos terhes voltam, amikor nagy családi vendégséget rendeztünk. Nálunk otthon a férjem a főszakács, a menü megtervezésénél és elkészítésénél most is övé volt a főszerep. Épp a vendégség kitűzött napján azonban leterítette őt egy 1 napos vírus. Csak reggelre lett nyilvánvaló a dolog, lemondani a vendégséget már nem akartuk. Ő azonban feküdt egész nap, mozdulni sem tudott. Rám maradt a főzés-sütés befejezése, a terítés, tálalás, felszolgálás, pakolás és a vendéglátással kapcsolatos minden apró teendő. „Rám maradt.” Bennem legalábbis fel sem merült, hogy van más opció, minthogy a 7 hónapos pocakommal egyedül rohangászok a 15 vendég körül, ha belegebedek is.
Szaladgáltam egész nap, tettem-vettem, cipelve közben a nehéz pocakomat. Estére hullafáradt voltam. És aggódni is kezdtem, nem ártottam-e ezzel a babámnak. De az eszembe se jutott, hogy mást is tehettem volna, mint hogy tűrök és panaszkodok. Az jutott csak eszembe, hogy a vendégek mit tehettek volna másképp. Figyelmesebbek lehettek volna. Kitalálhatták volna, hogy elfáradtam és felajánlhatták volna a segítségüket. Kimondhatták volna, amit én magam sem mondtam ki. Ők tehetnek arról, hogy fáradt vagyok és ők tehetnek arról is, ha neadjisten valami baja lesz a babának…
Atyaég, elborzadok, ha erre az esetre visszagondolok.
– Fáradt vagyok, szeretnék leülni, valaki besegítene a tálalásban? – ezt az egészen egyszerű mondatot képtelen voltam kiejteni a számon egész nap. Nem, dehogy, egyáltalán nem a vendégek tehetnek róla. Csakis én. Mert nem volt bátorságom hozzá, hogy kérjek. Mert mit fognak gondolni. Mert nem így „illik”. Mert nem így „kell” vendégeket fogadni. A csoda vigye el ezt a sok mérgező gondolatot! És a gyávaságom miatt még a babám egészségét is majdnem kockára tettem…
Nem, nincs olyan, hogy kell. Én döntöm el, hogy mit választok. Hogy most éppen a kapcsolódás-e a fontos vagy a pihenés vagy az egészség.
Nem, nincs olyan, hogy ők találják ki, hogy mi van bennem. Az én életem, az én felelősségem. Ha én nem állok sajátmagam mellett, akkor miért várom, hogy más mellém álljon?
Nem, nincs olyan, hogy ők tehetnek róla. A hibáztatás semmit sem old meg. Mások hibáztatása csak arra jó, hogy abban az illúzióban éljek tovább, hogy nem tehetek semmit magamért.
Nemrég hasonló nagy vendégség volt nálunk. Ezúttal pontosan tudtam, mit fogok mondani, ha oda kerülne a sor, hogy nagyon elfáradok. Pedig most még pocakom sincsen. Csak egy kicsivel több eszem.
