Ezt a történetet nagyjából két éve írtam… A Naplás-tavat azóta sem láttam, de az EMK iránti rajongásom semmit sem enyhült azóta 🙂 Sőt!
Hétfő délutánra családi biciklizést terveztünk, mindenki lelkesen várta, hogy elindulhassunk. Bogi néhány percnyi tekerés után mondta, hogy ő haza szeretne menni. Semmilyen módon nem sikerült kiderítenem, hogy miért. A többiek (köztük én is) élveztük a napsütéses délutánt, a szabadságot és a mozgást. Persze, semmi kedvünk nem volt hazamenni. Nagyon próbálkoztam kideríteni az okot, hogy megtaláljuk a mindenki szükségleteit kielégítő megoldást, de nem ment. Meguntam, mondtam Boginak, hogy oké, hazamegyek vele. (Persze, tudatában voltam annak, hogy most aztán a béka feneke alá temettem a saját szükségleteimet.)
A többiek mentek a tóhoz, mi meg haza. Abban a pillanatban, ahogy visszafordultunk, ránéztem Bogira, és mondtam neki: – Tudod, drágám, nagyon szomorú vagyok, én még sosem voltam a Naplás tónál. (ez csak úgy spontán jött, belülről, a szívem csücskéből:)
Bogi rámnézett, olyan megértéssel, amire azt hiszem, mindannyian vágyunk, és azt mondta:
– Anya, te ennyire szerettél volna menni?
– Igen-válaszoltam. Na jó, akkor tudod mit?! Jövő hét végén mindenképpen elmegyünk a Tóhoz biciklizni. Mármint, ha akkor is lesz kedved!
Mondanom sem kell, egekig szálltam a gyönyörűségtől és olyan felszabadult voltam, hogy csak na! Az én 10 éves kislányomnak fontos, hogy ne csak az ő szükségletei elégüljenek ki, hanem a másik jóléte is! És ennek még hangot is tud adni! Azt is nagyon jó volt megtapasztalni, hogy sokszor már az is elég, ha a szükségleteinkre ránézünk és teret kapnak.
Ja, kérem, és azt már csak félve jegyzem meg, hogy ha a biciklizés alatt korábban eszembe jut, hogy ne csak Bogihoz próbáljak meg kapcsolódni, hanem én is nyíljak meg előtte, akkor már láttam volna a Naplás-tavat! De esküszöm Nektek, ez így sokkal-sokkal jobb volt. Köszönöm, EMK!
