Este fél 11. Bogi javában olvas az ágyában.
– Bogikám, most már tedd le a könyvet. – kérem.
– Ezt a fejezetet még befejezem. – dörmögi, rám se nézve.
– Az hány oldalt jelent? – tudakolom meg.
– Hát, olyan hat… – tippeli.
Megszámoltuk, több mint nyolc oldal volt hátra belőle.
– Na, ez már sok, nagyon késő van. Szeretném lezárni a villanyt. – érvelek a lefekvés mellett.
– Csak tessék, akkor majd olvasok a teló fénye mellett, ha kimész. – dünnyögi huncutul.
– Ne már, Bogi! – vigyorgok rá és incselkedve folytatom: Most lezárom 1-2-3.
Villany le. Látom, halvány fény dereng… Bogi vigyorogva olvas a karórája épp csak derengő fényénél:
– Hát, azt hiszem, így egy kicsit tovább fog tartani.
Jót vigyorgok én is rajta. Vigyorgok a kreativitásán, a lazaságán, az őszinteségén és vigyorgok magamon is, hogy gondolhattam, hogy ilyen könnyen rövidre zárom a villanyoltás kérdését.
Magamba néztem, mi is jelenti nekem problémát. Hm… a reggeli felkelés… vagyis a nem időben történő felkelés… Ez tulajdonképpen egyszer sem fordult vele elő az utóbbi időben…
– Bogi, ha reggel nem kelsz időben, összekötjük a bajuszunkat – élcelődök vele és vigyorogva felkapcsolom a villanyt.
Nagyjából 10 perc múlva bemegyek, gyanúsan somolyog a nem létező bajsza alatt.
Ébredezik bennem a gyanú…
– Te Bogi, ha elkezdted a következő fejezetet, isten bizony az orrodba harapok – huncutkodok vele játékosan.
– Csak tessék! – nyújtja oda az orrát. Összenevetünk. Beteszi a könyvébe a könyvjelzőt és már félálomban van, amikor betakarom…
Ez az este nem így jött volna létre, ha nincs az erőszakmentes kommunikáció…
