Épp Marshall könyvét olvasom… Negyedszer biztosan, az abban aláhúzásra használt íróeszközök sokaságát elnézve… Van benne ceruzás, tollas, zöld szövegkiemelős, narancssárgás szövegkiemelős, hogy ne keveredjen az előző olvasáskor lényegesnek tartott gondolatokkal… Valahogy mindig más ragad meg benne, újabb és újabb felismerések…
Most például éppen a meghallgatás minőségének óriási erejét sikerült újra megtapasztalnom…
Hazafelé tartottunk Bogival Majáék színdarabja után. Már a színdarab szünetében is beszélt Anyukámmal (mint szinte minden nap), de még a darab utánra is akadt mondanivalója.
– Felhívom Mamát. – szólt még a suliban, miközben segítettünk visszarendezni a terepet.
– Inkább hazafelé beszélj vele, mindjárt indulunk.
Néhány percen belül el is indultunk.
Bogi mesélni kezdett, elmondta az álláspontját valamiről, amiről nekem teljesen más volt a véleményem. Egyáltalán nem értettem vele egyet…
Annyira, de annyira kézenfekvő lett volna őt megállítani bármelyik közléssorompóval… (sőt, mind az összessel, egyszerre!!!)
Annyira, de annyira könnyű lett volna megvédeni éppen azt, akinek a viselkedését ő épp kritizálta…
Annyira, de annyira könnyű lett volna elmondani neki, hogy én teljesen másképp látom….
Annyira, de annyira könnyű lett volna neki azt mondani, hogy ne kritizáljon másokat….
Oktatni, elemezgetni, kapva-kapni az alkalmon, hogy megmutassam neki, mi a “helyes”… ÁMDE!
Nem hiába olvasod sokadszorra a könyvet! – simogattam meg a lelkemet és elengedve az összes, saját véleményemet előtérbe helyező gondolatot figyelni kezdtem… Semmi egyebet nem tettem, mint időnként visszamondtam Boginak a tőle hallottak összefoglalását… Egyre lendületesebben beszélt, majd hirtelen:
– Na most már add légyszi a telefont, hadd hívjam fel a Mamát!
Nyúltam a telefonért, már épp húztam a ki a táskámból, mire ő:
– Tudod, mit inkább beszélgessünk tovább, majd reggel felhívom!
Nagy örömmel visszatettem a telefont a táskámba és folytattam tovább az érdemi hallgatást. Sok-sok gondolatát, kétségét, félelmét osztotta meg velem… Néhány perc után a mondatai között picit hosszabb szünetek következtek…
– Elmondhatom a véleményemet?
– Igen, mindjárt – és folytatta tovább.
2-3 mondat után:
– Na, mondhatod a véleményedet!
Nagyjából 2-3 szót szóltam, ő lelkesen átvette a szót és beszélt tovább.
– Na, most már tényleg te jössz! Mondhatod a véleményedet!- nézett rám vigyorogva…
És most valóban eljött az én időm! 🙂 2-3 mondatban elmondtam neki, én hogyan látom ezt a dolgot, mi az én véleményem és én hogy vagyok azzal a dologgal. Nyitott szívvel, lelkesen és figyelmesen végighallgatott…
Mindketten megkaptuk, amit szerettünk volna, szabadon, egymásra hangolódva, kioktatás, elfojtás és konfliktusok nélkül..
Annyira, de annyira könnyű volt a lelkem…
Annyira, de annyira megéltem a kapcsolódást, a szeretet, a szabadságot, az egymásra figyelést és a békét…
Annyira, de annyira köszönöm Neked EMK, hogy ilyen pillanatokat élhetek meg!
