Beni és Ábel ezúttal a szokásosnál is jobban összevesztek. A homokozóban játszottak volna, de ehelyett ütötték, rúgták egymást, szórták a homokot, ordítottak. Ahogy észrevettem, rögtön rohantam szétválasztani őket. Első a biztonság. Nem volt könnyű dolgom, még percekkel később is forrt bennük az indulat, és ha elmegyek, azonnal egymásnak estek volna újra.
Kettejük között állva, a kezemmel távol tartva őket egymástól, kértem, mondják el egymás után, hogy melyikük mit szeretne. Nem azt, hogy ki kezdte, nem azt, hogy mit csinált a másik, hanem, hogy ki mit szeretne. Először végighallgattuk Ábelt, aki könnyek között mesélte el, hogy a kismarkolója a homokozó egyik feléből a másikba szeretné szállítani a homokot. Ezután Beni következett, aki még mindig nagyon zaklatott volt, de azért kihúztam belőle, hogy ő meg csatornát szeretne a homokozó közepére ásni, majd vízzel megtölteni. A csatorna épp keresztezte volna a kismarkoló Ábel által elképzelt útját, hát ezen vesztek össze annyira.
A felnőtt ötletem rögtön ez lett volna: az egyik gyerek játsszon a homokozó egyik felében, a másik a másikban. De visszafogtam magam: lássuk, hogy oldják meg a gyerekek. Elismételtem, hogy ki mit szeretne, hogy biztosan jól értettem-e. Bólogattak. Helyes.
– No, gyerekek. Kinek van ötlete olyan megoldásra, ami mindenkinek jó?
Most először éreztem rajtuk, hogy oldódni kezd a feszültség. Kis csönd. Majd Beni felkiáltott:
– Mi lenne, ha a csatorna fölé hidat építenénk és a kismarkoló azon menne át homokért az egyik partról a másikra?
Ábelnek azonnal megtetszett a javaslat és lázas építkezésbe fogtak EGYÜTT. A híd stabillá tételéhez egy-két ötletet én is adtam. Még vagy fél órán át játszottak békésen, izgatottan az új terep adta lehetőségektől.
Én letöröltem az izzadtságcseppeket a homlokomról. Ez kemény volt. És milyen jó, hogy nem álltam elő a homokozót kettéválasztó javaslatommal. Beni ötlete lenyűgözött, hiszen szétválasztás helyett az együttműködést segítette. És pár év múlva egy ilyen megegyezéshez rám talán már nem is lesz szükségük…
