Hát az, hogy Beni is, én is imádjuk őket. Amikor ezeket a tevékenységeket űzzük, akkor kicsit megszűnik a külvilág, elfelejtünk minden mást, befelé figyelünk, mindkettőnknek amolyan „flow” jellegű élmény. Már akkor is, ha külön éljük át. Ha pedig együtt, akkor még a kettőnk közötti kapcsolódás is olyan simává, olyan természetessé válik, mintha soha semmilyen akadályba nem ütköztünk volna. Ilyenkor nincs szükség rá, hogy tudatosan figyeljek az érzéseinkre, szükségleteinkre, ilyenkor nem célom, hogy kifejezetten empatikus legyek, ilyenkor nem akarok problémát megoldani, a kapcsolatunk egyszerűen csak van és boldogsággal tölt el mindkettőnket.
A múltkor a szaunában üldögéltünk ketten és beszélgettünk. Hogy mennyire kivételes egy ilyen helyzet, azt mi sem érzékelteti jobban, mint hogy az én manókám beszélgetés közben egyszer csak azt mondta:
– És Anya, köszönöm neked, hogy a múltkor…
Ilyen mondatok ritkán hagyják el a hétéves kisfiam száját. A hétköznapokban ugyanis nem könnyű megteremteni a feltételeket az igazi, szívből jövő kapcsolódáshoz, amikor semmi sem zavar minket, amikor csak ő van meg én, amikor a szíve legmélyebb gondolatait is kimondja.
Ráadásul olyan erős kapocs jön létre ilyenkor, amire aztán, úgy hiszem, egész építményeket fel tudunk húzni. Ha pedig az építmény inogni kezdene, gyorsan keresünk egy újabb szaunát vagy hullámvasútat a környéken… ? De ha azt épp nem találunk, akkor legalább bebújok mellé a takarója alá. A fejemben pontosan tudom, hogy mi az a néhány szituáció, amikor a legkönnyebben kapcsolódunk és figyelek, hogy ilyen közös élményeink időről-időre legyenek.
Ezeket a kivételes helyzeteket, amikor a legkisebb erőfeszítés nélkül is szinte egyek vagyunk, nem adnám oda semmiért. Minden másra ott az EMK. 🙂
