Veszekedés hangjait hallom a nappaliból:
– Én ülök erre a székre! Különben is én találtam ki ezt a játékot! – jelenti ki Ábel. Kipakolt a kisasztalra, játékpénzt, füzetet, játéktelefont, egyebeket és odaült.
– De most én szeretnék odaülni! – kiabálja Szonja.
Sírás közeli a helyzet. Feléjük indulok.
– Én játszom! Majd ha meguntam, akkor ideülhet Szonja! – mondja Ábel félig rám sandítva.
Azt hiszem, jól fog jönni egy kis segítség a gyerekeknek, hogy meg tudják oldani ezt a konfliktust.
– No, gyerekek, akkor most mindenki mesélje el, hogy mit és hogyan szeretne játszani – kérem őket.
– Én úgy szeretnék, hogy ideülök és én állítom be a zenét, valaki meg táncol rá! – mondja Ábel.
Előző nap ugyanis Ábel volt a DJ az asztal mögött, Szonja pedig táncolt. Ábel most is valami hasonlót szeretne.
– Szonja, neked ez jó lenne? – kérdezem.
– Nem, most én akarom beállítani a zenét! – feleli.
– Ábel, akkor szívesen táncolnál most te? fordulok újra a bátyjához.
– Nem! Olyan zene úgysincs, amire szívesen táncolnék.
Itt tartunk. Még nincs meg a megoldás, de legalább a gyerekek már megnyugodtak és ráhangolódtak a közös megoldáskeresésre.
– No, akkor mi legyen gyerekek? Kinek van olyan ötlete, ami mindenkinek jó lehet? – dobom be már sokadszor a jól bevált kérdést. Ezzel mintha benyomnám rajtuk az empátia-gombot. 🙂
– Tegyünk ide két széket és akkor Szonja is ideülhet az asztalhoz – veti fel Ábel.
– Szonja ez neked is jó lenne? – kérdezem.
– Igen! – feleli.
A gyerekek lelkesen átrendezik a terepet, két széket tolva a kisasztalhoz.
Majd azzal a tudattal, hogy sikerült békésen lezárni a konfliktust, mindkettő nyugodtan elvonul valami egészen mást játszani. 😀
