Nehézkes reggel az indulás. Ábel és Szonja is álmos még, de azért nagy nehezen kilépünk a ház elé. Biciklivel indulunk az oviba, mint minden reggel, amikor szép idő várható. Persze most ősszel azért hűvösek a reggelek. Az ajtóban még meg is kérdezem tőlük, hogy kérnek-e sapkát vagy elég lesz-e a kapucni. Kabátot nem kérnek, de azért azt is magammal hozom, útközben meggondolhatják magukat.
Arra számítok, hogy Ábel gyorsan teker majd minden sarokig, Szonjára pedig hosszasan várok majd időnként. Ez a felállás már azóta, hogy Szonja is futóbiciklivel közlekedik. Ma reggel azonban másképp alakul. Most Ábel az, aki gyakran megáll. Például azért, hogy mégiscsak felvegye a kabátját.
A következő saroknál azonban már a kesztyűjét is kéri.
– Anya, fázom! A kezem is! Miért nem hoztunk kesztyűt is?
– Szivem, még csak szeptember van. Nem gondoltam rá, hogy kesztyűt is berakjak. Most már nem szeretnék hazamenni érte, akkor nagyon soká érnénk oda az oviba.
– De fázik a kezem! Miért nem tetted be azt is???!!!
Nem hiszem el! Nagy nehezen végre megtettük az út felét az oviig, és most forduljunk vissza, majd induljunk el újból? Amúgy is elég lassú a tempónk, hát még így! Szerintem nem is igazán a kesztyűről van szó, inkább csak nehéz a hétfő reggel és most semmi sem jó neki, kizárt, hogy ezért én most visszamenjek velük!
– Miért nem hoztad el a kesztyűt is?! – kiabál velem tovább.
Igen, értem. Fázik, álmos, nyűgös. Együtt is tudok érezni vele. De visszamenni akkor sem szeretnék.
Az EMK negyedik lépése, a kérés, viszont most a segítségünkre lehet. Hiszen épp a kérés az, ami kirángat minket az önsajnálatból és az energiáinkat a megoldás felé irányítja. Nem, én most nem megyek bele a vitába arról, hogy hibás vagyok-e azért, mert nem hoztam magunkkal kesztyűt. Ehelyett a megoldás felé igyekszem terelni a beszélgetést.
– Szóval azt mondod, fázik a kezed. De kesztyű most nincs nálunk. Szerinted most mit csináljunk? Van ötleted?
Hihetetlen változást látok Ábel arcán. Először ő is meglepődik, hiszen a hatalmi harcunkra készülve már csatasorba állította az érveit. Most pedig fújhatja le a támadást, hiszen arra kérem, hogy egymással összefogva közösen oldjuk meg a problémát. Bánatos, morgós arcán szép lassan kisüt a nap. Sajnálkozásból életigenlő bizakodás lesz.
– Hát, a sapkám nálad van, igaz? Mondjuk azt felhúzom az egyik kezemre, az valamennyire melegíti. A másik kezem pedig úgysem fázik annyira! – mondja, felhúzza a sapkát a mancsára és már teker is tovább.
Nahát. Most meg ő lepett meg engem. Miből gondoltam, hogy azt szeretné, hogy forduljunk vissza???