Lecsóbefőzés, a gyerekek segítenek a paprikát vágni. Az elején még nagy a lelkesedés, igyekvés, a sokadik paprika után már alábbhagy a lendület. Szonja már ki is ment a nappaliba játszani.
– Szonja, fogsz még paprikát vágni? Már csak néhány darab maradt. Azokat összevághatom én?
– Már nem fogok vágni, összevághatod!
OK, akkor befejezem én. Összevágom az utolsó paprikát is, majd nekikezdek a paradicsomoknak. A szemem sarkából ekkor feltűnik Szonja sírós tekintete.
– De Anya! Én akartam vágni az utolsó paprikát! – mondja fájdalmas hangon.
Hát, nem mondom, hogy nem sejtettem előre, hogy ez lesz…
– No, figyelj csak, kis szivem! Látod, már felvágtam én, mert az előbb azt mondtad, hogy te már nem fogsz vágni.
– De én akartam!
– Szomorú vagy, mert meggondoltad magad és most mégis vágni szeretnél?
– Ige-he-hen! – bömböli.
Kicsit várok, átölelem. Amikor kicsit megnyugszik, újra felé fordulok.
– A paprikák fel vannak vágva, ezen nem tudunk változtatni. Akkor most mit csináljunk szerinted, van ötleted?
– Hát…. vágjunk játékpaprikát! – mondja most már nyugodt hangon.
Bemegyünk a nappaliba, előveszem a játékételeket és evőeszközöket. Szonja lelkesen vagdosni kezd, én pedig folytatom a lecsót.
Többször tapasztaltam már, hogy ha a – kicsit már megnyugodott – gyerkőcnek felteszem a kérdést, hogy akkor őszerinte hogyan lehetne megoldani a problémát, ő mit javasol, akkor ezzel kizökkentem a korábbi panaszos, ellenálló gondolataiból és elkezd a megoldásra koncentrálni. Amikor pedig már ő maga is a megoldásra figyel, akkor gyakran működőképesebb, önmaga számára megnyugtatóbb javaslatokkal tud előállni, mint ami nekem eszembe jutott volna.
