Emlékeztek mit mondanak a légi utaskísérők az oxigénmaszkok felcsatolásáról? Hogy először mindig a sajátunkat tegyük fel, s csak ezután a gyerekét. Az EMK kapcsán is gyakran elhangzik ez a hasonlat. Amíg a saját szükségleteim hiányt szenvednek, addig elég nehezen tudok a másikra figyelni. Ha pedig nem tudok őrá figyelni, akkor egy konfliktusban sem valószínű, hogy elég nyitott leszek arra, hogy megtaláljuk a mindenki szükségleteit kielégítő megoldást.

A gyereknevelésben sincs ez másképp. Sőt. Egy szülő-gyerek konfliktusban sokszor a szülő odafigyelése és kreativitása a döntő, hogy vajon empátiával tudja-e hallgatni a gyerekét, netán elő is tud-e rukkolni olyan megoldási stratégiával, ami akkor és ott mindenki igényeit figyelembe veszi. Egy sokmindenben hiányt szenvedő szülőtől pedig erre aligha számíthatunk.

Ha empátiával akarunk a gyerekeinkhez viszonyulni, akkor ennek nulladik lépése, hogy tudatában legyünk a saját szükségleteinknek és megpróbáljunk tenni értük. Nálam ez úgy történik, hogy amikor időnként kiabálok valamelyik gyerekemmel, akkor amint egy kicsit megnyugodtam, rögtön igyekszem is magamba nézni: most vajon melyik szükségletem sérült, amiért nem tudok igazán a gyerkőcre figyelni? Gyakran ez a válaszom: a pihenés. Hullafáradt vagyok, örülök, hogy élek, nemhogy még számba is vegyem, hogy neki most mire lenne szüksége. Az idők során aztán szépen letisztult bennem, hogy nálam a pihenés az alap. Mindegy milyen áron, de pihennem, aludnom kell, mert enélkül biztosan nem az a szülő leszek, aki lenni szeretnék.

De adódik néha meglepetés is, amikor magamba nézek. Egyik nap rendetlenség volt a lakásban, én pedig igencsak feszült voltam, ami nem tett túl jót a gyerekekkel való kommunikációmnak sem… No de, láttatok volna pár órával később! Gyors rendrakásba és takarításba fogtam, és ahogy szépült a lakás, úgy nyugodtam meg én is. Mire rend lett, már olyan meghitten beszélgettünk egymással, mintha soha életünkben nem emeltük volna fel a hangunkat.

Az én új felismerésem pedig: a rend ezek szerint olyan szükségletem, ami ha nagymértékben sérül (a kicsi még teljesen belefér), akkor bizony nem az a szülő leszek, aki lenni szeretnék. Most nem arról beszélek, hogy a házimunkát helyezzük az első helyre. Nem. A saját lelkünket helyezzük az első helyre. De ha egy kis rendrakástól most épp meg tudnék nyugodni, ha a külső káosz csökkentése belül is harmóniát tudna teremteni, akkor azzal mindenki jól jár.

Úgyhogy ezentúl kiemelten figyelek majd a rendrakásra a tennivalóim között! Neked melyek a kritikus szükségleteid? Amit ha nem kapsz meg, nem tudsz olyan szülő lenni, amilyen lenni szeretnél?