Már akkor próbáltam itthon címkézés-mentes légkört teremteni, amikor a fiúk még kisebbek voltak. Ha például azt hallottam, hogy a gyerekek valakire azt mondják, hogy hülye, akkor elmondtam, hogy szerintem senki sem hülye és azt kérem, hogy inkább meséljék el, hogy konkrétan mit csinált az illető, ami nekik nem tetszett. Ez a címkézés-mentességre törekvésem annyi eredményt hozott, hogy ha pl. Beni lehülyézte Ábelt (vagy fordítva), ami azért igen gyakran megesett, akkor a válasz a „Te vagy hülye!” helyett néha az lett, hogy „Senki sem hülye!”. Vagyis érdemi változás nem történt, bár nem is hiszem, hogy ez ilyen pikk-pakk működne három és öt éves gyerekeknél. 🙂
No, történt egyszer egyik nap, hogy nagy Halász Jutka hallgatásban voltunk, én pedig lelkesen énekeltem vele a gyerekkoromat idéző dalokat: „Ó, ó, Mary, keletről fúj a szél…”, „Nem hívott senki, magamtól jöttem én…” és így tovább. Csudajó hangulatom volt. Aztán egyszer csak rázendítettem: „Sehallselát Dömötör, buta volt, mint hat ökör…”.
Ábel elnéző mosollyal figyelt egy darabig, majd rám szólt:
– Na de, Anya. Senki sem buta!
Hoppá! Most megfogott… 😉
