Beni hatéves. Lassan hét. Váltja a fogait. Tejből maradandók, kicsikből, nagyok lesznek, hófehérekből sötétebb fehérek.
Korábban azt gondoltam, nem túl szépek a kisiskolás arcok. Hatalmas fogak a kicsi szájban. Vagy éppen foghíjak. Olyan vénemberes. Nem olyan szép fehérek. Nem olyan szép egyenesen nőnek. Nem olyan egyformák. Nem szeretek ránézni.
Hát, most már másképp látom. Beni minden egyes foghíja és új foga gyönyörködtet. Igen, boldog vagyok, hogy az én gyerekem már olyan nagy, hogy kiesnek a tejfogai! Boldog vagyok, hogy igazi gyerek, aki átesik az élet természetes fázisain. Igen, a foghíjak furák. Vagyis inkább viccesek. Együtt mosolygunk azon, hogy már csak egy icipici tartja. Röhögünk, hogy akár körbe is lehet csavarni. Imádunk ijeszgetőset játszani vele: segítség, belém harap egy vámpír!
Együtt szeretgetjük az új fogakat, mindegyiknek külön-külön örülünk. Újabb élmény, tapasztalat, amit együtt élünk át, ami összekapcsol minket. Ez most akkor szép? Vagy csúnya? Na, ennyit a címkékről, semmi értelmük…
