Várj egy kicsit!

– Anyaaa, gyere ide!! – kiabál Ábel a nappaliból reggel.
A hangjából hallom, hogy nem kér, hanem utasít. Ezt nem szeretem. Meg kicsit elfáradtam attól, hogy egyébként is mindig mindenki tőlem akar valamit.
– Most Szonjának mosok hajat, Ábel, várj egy kicsit – felelem.

Csönd. Leráztam. Huhh.

De vajon mit akarhatott? Csak nem hagy nyugodni a dolog. Újratervezés: mit is szeretnék? Nyugodtan megmosni Szonja haját, ne zavarjanak most olyan dolgokkal közben, ami később is ráér. De vajon mit szeretne Ábel? Biztos, hogy később is ráér, amit szeretne? Ez végülis nem derült ki. Ez pedig piszkálja a gondoskodás szükségletemet. Szeretnék őrá is odafigyelni.

– Ábel, mit szeretnél? – szólítom meg újra.
– Szeretném, ha valaki felhúzná a redőnyt, itt túl sötét van a játszáshoz – válaszol.
– Ja, OK, az csak 1 perc, máris megyek.

Néha csípőből úgy reagálok, hogy át sem gondolom, mit szeretnék, csak „túlélek”, nem kapcsolódom még a saját szükségleteimhez sem. Néha nehéz elképzelni, hogy ha odafigyelek a másikra, azzal önmagamért is teszek valamit. Pedig teszek, nem is keveset.