Family Frost hűtőkocsi megy el a házunk előtt.

– Anya, anya, vegyél fagyit! – szalad hozzám Beni.
– Szivem, még piros a torkod, most nem ehetsz fagyit. Majd ha jobban leszel.
– De én most akarok! – mondja félig dühösen, félig csalódottan.
– Nem, nem. Pár nap múlva esetleg.
– Jajjj, ne már!

Pár percig még elvitatkozunk ezen. Aztán kigyúl a fejemben a kis villanykörte “empátia” felirattal. Pedig nagy lenne a kísértés, hogy folytassam a vitát, hogy meggyőzzem Benit, nekem van igazam. (De hát nem is hiszek abban, hogy van olyan, hogy valakinek “igaza van”! Ez csak az én véleményem.) Úgyhogy inkább veszek egy nagy levegőt. No, gyerünk!

– Szomorú vagy, mert megláttál egy finom fagyit és szeretnéd megkóstolni?
– Igeeeeen! – hüppögi.
– Szeretnél már egészséges lenni, hogy végre azt ehesd, amit máskor?
– Igeeeen!

Leülök mellé. Nem szólok többet, igent mondani nem akarok, de győzködni sem. De szükség sincs rá. Csak vele vagyok. Ő még halkan hüppög. Hozzám bújik, én átölelem. Így üldögélünk egy darabig, a szomorúsága nem múlik, ahogy látom. Pedig lassan már mennék. De ő a kezével belém kapaszkodik.

– Manó, szeretnék elmenni WC-re.
– Jó! De aztán gyere vissza!
– OK.

Mire visszaérek a szobába, elmélyülten játszik egy kirakójátékkal.

– Nézd, Anya! Már majdnem kiraktam!
– Aha, tényleg!

A fagyit többet nem hozza szóba.